Január 23-án érkezett meg a kis karaván a FALUBA.
Három nap kő kemény munka után lakhatóvá, sőt otthonossá is vált a sárga házikó. Ahogy a segítség elment, elkezdtem a gyerekekkel felderíteni a terepet, hogy mire egy hét múlva elkezdődik az ovi, jól ismerjük a lehetőségeket.
Az oviban lejelentkeztünk, hogy február elsején kezdeni szeretnénk. Itt már ajánlották is Ica néni boltját, ahol szinte minden beszerezhető, így fogunk kapni ovis ágyneműt is. Nem kaptunk, de a lényeg nem is ez. Felhívott a férjem, hogy kellene neki egy sapka és szerintem Ica néni árul-e. Mondtam is neki, hogy biztosan árul, Ica néninél minden van. Később újra felhívott, hogy elmesélje, nem volt benne biztos, melyik is az Ica néni boltja, így a mellette levő zöldségesben megkérdezte. Ott azonban csodálkozva kérdeztek vissza: Ica néni? Ki az Ica néni? Nincs is a faluban Ica.
Férjem kicsit bizonytalanul mondta, hogy ő úgy tudja, hogy a szomszédos száz forintos, az Ica nénié.
Jaaaa! Icu! Persze, ez itt mellettünk az Icu!
Majd még azt is elmesélte a férjem, hogy itt falun olyan rendesek, hogy odaadta a gyógyszerész a néninek a Quarelint úgy, hogy másnap viszi a receptet.
Másnap elmentünk a gyógyszertárba. Természetesen az a néni volt előttünk, aki hozta a Quarelin receptet. Hazafelé pedig beugrottunk a zöldségesbe. Megkérdeztem, hol lehet kapni ovis ágyneműt, mert ICU néni nem árul, majd viccelődve hozzátettem, hogy tudom ám már, hogy nem Ica néni, hanem Icu néni. Döbbent csend. Ki az Icu? Óvatosan mondom, hogy a szomszéd száz forintosra gondolok. Ja! Gyöngyi!