A múlt hét java részét a Városban töltöttem a gyerekekkel, akik betegek voltak. Az óvó néniktől jól visszakapták azt, amit ők adtak nekik szeretettel. Természetesen nagyon élvezték az otthoni létet, hiszen az ő fejükben még mindig nem tisztázódott, hogy akkor mi is a helyzet ezzel a Sárga Házzal, meg a Faluval. Ennek örömére el is ment mindenki szépen fodrászhoz, az évek óta jól bevált fodrászatba, jöttek Mamáék is, Anyuci ment fogszabályozni, sőt még a Citybe is kontrollra, tehát minden fontos dolgot elintéztünk a Városban és környékén. Kicsit értetlenül fogadták a visszatérést öt nap után. Látszott a kis tekinteteken, hogy végképp elvesztették a fonalat. Nekem is furcsa volt, bevallom, mert hosszú volt az öt nap, rengeteg dolgot intéztem. Még az első este kitakaríttattam a kocsimat például :). 6 ember, másfél óra. Pont háromszor került annyiba, mint amire számítottam. Na, ilyen ez a bizonyos falusi sár. Aranyat ér...

Keddre azért lassan visszarázódtunk, férjemnek is akadt dolga bőven, bújnak kifelé a bocik, van olyan, amelyiket etetni is kell. Megy az ovi is, a lányom pedig teljes embert kíván. 

Egyszer, pár hónapja, amikor még nem is voltam teljesen magamnál, vagyis inkább nem értettem magam körül a világot, emlékszem, a férjem telefonon azt mondta egy barátjának, hogy olyan itt lenni, mintha minden nap hétvége lenne. Engem ez akkor nagyon szíven ütött, elsősorban azért, mert azt gondolom, hogy ha van olyan hely (és olyan munka), ahol az én férjem így érzi magát, akkor nekem mindent meg kell tennem azért, hogy minden nap ott legyünk. El is gondolkodtatott, hogy tényleg létezhet ilyen? A mai rohanó világban, ahol divat kimerültnek lenni és iszonyúan stresszelni és csak az érezheti magát valakinek, aki elmondhatja magáról, hogy mindig úgy el van havazva és azt sem tudja, mi az a szabadidő. Ciki, ha van ideje az embernek nyugodtan leülni ebédelni, mert akkor ő biztosan nem csinál semmit, de legalábbis semmi fontosat. Nagyon furcsa volt akkor ezt hallanom, még akkor is, ha az ödéma miatti kellemes kábulat vagy már a műtét utáni fájdalomcsillapító eltompított. Nehezen hittem el, hiszen én is emlékszem még arra, milyen volt a Citybe bejárni dolgozni.

Tegnap gyönyörű időnk volt. Az ebéd már rég készen volt, mikor kislányommal besétáltunk a Falu központjába megnézni a "kirakodó vásárt" és csavarogni egyet. Volt pár elintézni valónk ugyan, de alapvetően csak úgy csavarogtunk, mentem a lányom után. Mehetett, amerre látott, nem kellett sehonnan elrángatnom, nem kellett attól félnem, hogy elütik, szaladt, amerre vitte a lába, én meg szép lassan követtem. Nem kellett sietni, amúgy is bárhonnan pár perc alatt otthon vagyunk. A központtól 5 perc sétányira lakunk, az ovi nézelődéssel, kavicsozással 10 perc. Szóval, ahogy ott bandukoltam a napon, a csendben, rájöttem, hogy nekem milyen is itt lenni. Olyan, mintha nyaralnék a vidéki nagymamánál. Mint amikor a Dédimnél nyaraltunk kisgyerek korunkban. Van itt is izgulni való, hogyne lenne a földek, meg az állatok miatt, de akkor is más. Pedig itt nem amiatt stresszel az ember, hogy jól húzza-e a más szekerét, hanem  a saját szekeréért aggódik, de azért nagyon, viszont akkor is más. Van idő kigondolni a megoldást, van egy csomó, tapasztalt ember, aki örömmel segít és osztja meg az ő személyes tapasztalatait. A Cityben ez másként volt. Ott ez nem divat, ott ha bármi beüt, ott pánikolni, válságmegbeszélni, egymásra mutogatni kell. Ott a meeting az gyomorgörccsel az igazi. A férjemnek tegnap volt egy találkozója. Megkérte a tárgyaló partnert, hogy időben szóljon, ha jön, legyen ideje odaérni. A Fél elfelejtett szólni, ami azért volt kellemetlen, mert a férjemnek, még a Másik Faluba is át kellett menni az egyik munkásért, mert ő is kellett a találkozóhoz. Mondta neki a Fél, hogy semmi gond, megvárják. A férjem egészen konkrétan elhaladt kocsival a rá váró emberek mellett, akik békésen elbeszélgettek addig, amíg vissza nem tért. Senki nem volt ideges, nem tett goromba megjegyzéseket, hanem örültek, amikor végre mindenki együtt volt és megbeszélték, amit szerettek volna. Ezalatt én olyan jót ebédeltem a kislányommal nyugalomban, békességben, hogy azt kell mondjam, bánom is én, ki mit gondol arról, aki nincs elhavazva és nem nyomasztja a főnöke. Nekem köszönöm szépen jó nyaralni és szeretek finomat, nyugodtan ebédelni. Borsos tokány, hagymás krumpli (pirospaprikával) és vegyes savanyúság volt az ebéd egyébként és nagyon-nagyon jól sikerült. :)