Nem tűntünk el, nem is untam meg a bejegyzések írását, mindössze feszült, lélegzetet is visszafojtott várakozással teltek az elmúlt hetek. Még májusban pályáztam fiatal gazdának és bár jó eséllyel indultam, természetesen sokat izgultam az eredményen. Szeptember végén ki is derült, hogy én is kaptam lehetőséget az önmegvalósításra. Az eredményt követő napokban azonnal meg is indult a készülődés és a támogatás folyósítását meg sem várva megszületett a major. A Szelídmajor.

Két gyerekkel egyelőre kicsit nehézkesen, de azon vagyok, hogy fizikailag is ott legyek mindenhol, mindig. Jó dolog az adminisztrációs rész is és örülök, hogy egyáltalán szellemi munkát is végezhetek, de azért a fizikai jelenlét akkor is más. Lelkesedésemben vagy 30 zsák szemetet rendeztem el (azaz én személyesen túrtam át és zsákoltam be a szemét halmot), bár ebben a legyőzhetetlen kincskeresési szenvedélyem hajtott. Sok-sok év alatt felgyülemlett lomról van itt szó és meggyőződésem volt, hogy valaki, valamit egyszer biztosan rossz helyre tett, vagy valahol ott felejtett. Hmmm. Egy nagy porcelán tálat és egy szép zsírkréta gyűjteményt igen. Lóvét, fuxot azt bezzeg nem.

El is kezdett épülni a kacsalábon forgó sertéstelep, merthogy mangalicákról van szó. Ők lesznek az új életem új céljai. Az anyuka jelöltek már meg is érkeztek, apuka a héten foglalja el a családfőt megillető helyét.

Ez a közös kép még azért nem az igazi, kicsit feszültek még a csajok, de majd szépen összeszokunk.

Még az átmeneti szálláson is ilyen fene jó dolguk van! Ekkora hodály 20 koca süldőnek.

Amíg anyu dolgozik, a gyerekek a szomszédos mangalicák kismalacaival játszanak.

Idomítják is őket:

A fiam itt épp a "fekszik-nyugszik" figurát tanítja igen nagy türelemmel a csintalan kis röfiknek.

Szóval így vagyunk. Új fejezet kezdődött, ami már nem csak a beszokásról, hanem a beolvadásról is szól. Ráadásul nekem 4,5 év után a munkás életbe való visszatérést is jelenti. Egy teljesen más munka egy egészen más világban.