Ez most egy köztes bejegyzés, megjegyzés zárójelben. Nem is gondoltam egyébként, hogy valaha ez egy önálló téma lesz, de ma a fodrásznál eldőlt, hogy az lesz.
Amiatt eleve kellett foglalkoznom a témával, hogy Emma gluténérzékenysége vonz magával valamivel gyakoribb ellátási kényszert, illetve a 33 éves koromra begyűjtött agyműtét és az utána velem maradt epilepsziás rohamok is. Nem járnak ugyan eszméletvesztéssel és egyáltalán nem olyan durva dolgok ezek, de léteznek és tudomást kell venni róluk. Szóval innen indult.

Kezdem a mikrokörnyezettel. A faluban van Az Orvos, aki minden egy személyben. Felnőtt- és gyermekorvos is egyben. Jófej, kedves, törődik is, egyelőre nekem nincs bajom a 2in1 felállással. Viszont egyetlen gyógymód létezik, az az antibiotikum. Félreértés ne essék, nem vágyom, hogy a gyerekeim egy alapos emlékező vízcsepp kúrát kapjanak tüdőgyuszi esetén, de azért három hetente antibiotikum egy takonykóros időszakban az már sok.
Előfordul azonban, hogy Az Orvos szabadságon van és olyankor az asszisztensek ketten látják el a betegeket, egy telefonos orvosi segítséggel. Nekem így írtak antibiotikumot és ki is vívtam a haragjukat, amikor megjegyeztem, hogy szeretném, ha alaposan utána nézne, hogy az általa "felírt" készítmény milyen viszonyban van az én speciális gyógyszeremmel. Nagyon nem tetszett nekik, hogy kétségbe vontam a szakmai hozzáértésüket. Viszont ezáltal hihetetlenül jól felfejlődtem a népi gyógymódok alkalmazásában és nagyon sok olyan dolgot tanultam, amit korábban nem is hallottam. A kisebb bajokat simán kikúrálom itthon a gyerekeknél is.

A falu határát elhagyva jön először a szomszédos kisváros, ahol mindenféle népek laknak. Nagyon lepukkant, igénytelen városka ez, ahol a rendelőintézet és a kocsma közönsége között nem sok különbség van. (Viszont maga az intézmény nagyon rendben van, kapják ezerrel a támogatást ilyenekre, mint elmaradott térség.) Amikor Emmát vittem a fülészetre, a szomszédos nőgyógyászatról épp akkor támolygott ki egy végstádiumban lévő kismama, aki szerintem azt sem tudta, hogy épp melyik bolygón van. Alkoholszag nem terjengett...
A fülészetre bejutottunk könnyen, mert a fájós gyerekfül nyomós ok. Bent viszont már nem örülhettem annyira, mert a fiatal orvos, aki még annyira megfáradt, elfásult sem lehet, úgy beszélt velem, mint egy kutyával. Feltételezem, megszokta, hogy keményen, durván kell beszélni a beesőkkel, biztos, ami biztos. Igazából azt kell mondanom, hogy talán igaza is lehet, mert ha tízből kilencszer arra van szükség, akkor azt kell csinálni. Ettől függetlenül rosszul esett nagyon. A következő kontrollra már felkészülten érkeztem, alkalmazkodva a körülményekhez és így nem esett "bántódásom". Összegezve, itt kevesebbet kell várni, zűrös alakokkal, odabent is gyorsan túlesnek az emberen. Viszont az asszisztensek közvetlenek, lufit fújnak a gyereknek gumikesztyűből (sőt, még arcot is rajzoltak nekik), az információnál tegeződés van, a hangulat oldott, közvetlen.

Tovább, A Városban ismét teljesen más a helyzet. Ide a fiam füle hozott bennünket, mert a szomszédosban éppen aznap szünnap volt a fülészeten. Na itt három teljes órát vártunk. A kiszolgáló személyzet olyan igazi, vélt hatalmával maximálisan visszaélős típus volt. Bent egy megfáradt, kiégett doktornéni fogadott bennünket, viszont erőt vett magán, kedves volt, alapos és nagyon türelmes. Egyébként a faluról jötteket azért itt is lenézik lévén városiak. Nem tudom, mit hisznek, mik másznak fel az árok mentén a faluból.

Ebben a városban kerestem egyébként egy neurológust. Természetesen először a faluban kezdtem el érdeklődni, hogy tud-e valaki ajánlani egy jót. Meglepően sokan tudtak. Csodálkoztam, mert azt hittem, az emberek jó része azt sem tudja, mi az, mire való. Kaptam jó pár telefonszámot, örültem is, hogy milyen könnyen ment. Aztán elkezdtem hívni. Hopp, pszichiáter, nahát, ez is, meg ez is, megezis... Ez viszont döbbenet. Ilyen kicsi közösség és ennyi mindenkinek van olyan problémája, ami pszichiátriai kezelésre szorul. Nyilván nem kell "őrültnek" lenni ehhez, de akkor is magas az arány, hogy az első körben megismert néhány ember ekkora részének van vagy volt valami komoly gondja. Aztán ma elmeséltem a fodrásznak és ott egy olyan történetet hallottam, hogy elállt a szavam. Az illető azt mesélte, hogy egy évig küzdött pánikbetegséggel. Elkezdtem faggatni, hogy milyen az, mivel jár, hogyan élte ő ezt meg belülről, mert ezek az ilyen betegségek nagyon érdekelnek, főleg amióta magam is tudom, milyen egy tudatzavar. A lényeg az, hogy a kezelőorvosa nem írta ki táppénzre és úgy járt dolgozni, hogy volt, amikor az ügyfelei összekuporodva, reszketve találtak rá. Nem értek hozzá, nem tudom, hogy egy ilyen esetben a betegnek mi a megfelelő kezelési mód, így nem is véleményezem azt, hogy ő most dolgozhatott/dolgoznia kellett ilyen állapotban. De. Nem hiszem el, hogy a Városban vagy a Nagyvárosban, sőt a Cityben ezt az ügyfelek letudták volna annyival, hogy: Jé, a Jolikának már megint rohama van. Jolika úgy ki lett volna csinálva, hogy csak na. Úgy meg lett volna bélyegezve egy életre, hogy csak na. Ehhez képest, egy VVNon Stopban, egy olyan közösségben, ahol mindenki kibeszél mindenkit és nem éppen jóindulatúan, átlépnek egy ilyen dolgon, Jolikának van munkája azóta is, vannak ügyfelei azóta is. Persze kibeszélik őt is, de nem emiatt, hanem amiatt, hogy kire és mire szavazott a legutóbb. Félreértés elkerülése végett, nem gondolom azt, hogy Jolikát és sorstársait ki kellene rekeszteni, sőt. Inkább csak csodálkozom, hogy milyen toleráns népség. Vagy egészen egyszerűen az egészségi állapotot, mint adottságot kezelik és pont. Még akkor is, ha ez lenne a normális. Én viszont sajnos eddig azt tapasztaltam, hogy bár nem avatkozunk egymás dolgába, nem találunk ki képtelen meséket senkiről, de ha egyszer kiderül róla valami, akkor onnan aztán vége a dalnak.

Amúgy találtam neurológust, úgy tűnik be is válik. Még van egy nagy tesztje, de a tegnapi vizsgán átment :).