Annyi, de annyi mondanivalóm lenne és van is, hogy hihetetlen, de egyszerűen nincs alkalmam arra, hogy többször leüljek és megírjam. Sokat is kellett gondolkodnom, hogy most akkor melyik címet is válasszam a fejemben kavargó sok közül.

Kezdjük is akkor a címmel. Szóval annak ellenére, hogy elképzelhetetlenül szemetelős a társaság, nagyon sokat adnak a saját portájuk rendben tartására. Csodás kertek, árokszélek vannak sorra, minden utcában. Én sajnos nem tudok a virágokkal bánni, pedig igyekszem, mégis minden kipusztul a közelemben. Néhány orchideám van a városban, ami túlél, de feltehetőleg csak azért, mert élősködő és mert csak havonta egyszer látnak. Illetve van itt (most épp a városban vagyok) egy aloe verám, ami kitart mellettem dacára mindennek. A faluban csodás kertet örököltem az előző tulajdonostól. Nagyon jól kitalálta az egész koncepciót. Először elönt mindent a jácint, majd becsatlakozik a temérdek tulipán, aztán hirtelen eltűnik az összes és lesz helyette rózsarengeteg. De így, ahogy mondom. Annyi rózsa és olyan pillanatok alatt, hogy nem is hiszem el. Sajnos viszont tetvesek a kedvesek. Elszomorít, mert mindenképpen muszáj lesz törődnöm velük. Sajnálom őket nagyon, csak attól félek, hogyha én kezelésbe veszek valamit, ott kő kövön nem marad. Pedig ilyen az utca:

A kedvencem pedig ez a színkavalkád:

Ami előttünk van azt nem mutatom, pedig ősszel tisztességgel megmetszettem őket. Mégis akkora burgying van a ház előtt, mintha Csipkerózsika udvartartása hanyagolta volna el száz évre legalább. Lényeg, sok szép rózsás kert van az utcában. Egyik délután mentem a gyerekekért, erre mit látok! Valaki sorra letépkedte és elmorzsolta a rózsa fejeket az utcában végig. Nagyon horror látvány volt, fel is zaklatott, hogy tehet valaki ilyet.

Erről (nem a rombolásról) jut eszembe, hogy a bociteleppel szemben milyen szép kis akácos út van. Olyan, de olyan az illata, amiért megszületni is érdemes volt.

Szemeket becsukni és jó nagyot szippantani. Aki jól ismeri, így is érzi az akác édes illatát. Aztán ébresztőnek jöhet a fiam legújabb felfedezettje:

Ami nem más, mint egy szép, nagy trágyadomb. Próbáltam mondani, hogy nem kellene, de hát egy ötéves gyereknek nehéz elmagyarázni, hogy csak azért ne másszon fel valami szuper dombra, mert trágyadombnak hívják. Magas, szupi és kész.

Az elmúlt hetek egyik meghatározó feladata volt a kismalacaim fülecskéjének a csipkézése. Csúnya, rossz dolognak tartom, de mivel tagja vagyok egy egyesületnek, így kötelességem ezúton is megjelölni az állataimat. Csórikáim a lelküket is kivisították. Viszont eközben be is lettek sorszámozva. Idén az volt a fontos, hogy minél több koca legyen, hogy minél nagyobb ütemben bővülhessen az állomány, illetve a különböző támogatások miatt is az a jó, ha minél több a csajok aránya. Szóval izgatottan vártuk a 100-as sorszámút, hogy milyen ivarú lesz és persze, hogy milyen példány. Nnna, kani lett és az egyik legcsoffadtabb disznócska nemcsak az alomban, de az egész bölcsiben.

Természetesen nem szeretném becsmérelni szegénykét, hiszen még nagyon kicsi amúgy is, de látszik, hogy jóval kisebb, mint a társai. Ettől függetlenül természetesen szeretjük és bízunk benne, hogy szép, nagyra nő és egyszer valakik majd nagyon jól fognak lakni belőle. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam családunk legújabb tagját Ivót, a díjnyertes duroc kant.

Az "eladva" itt én lennék! :) Tegnap lett az enyém Ivó barátunk és remélem, sok-sok finom szalámit termel majd a boltok hűtőpultjaiba.

Kanyarodjunk vissza a faluba és kukkantsunk be a kulisszák mögé:

Ez az egyik szuper jó kis kép, mert én például nem gondoltam volna, hogy így néz ki egy bálázó belülről. Merthogy ez egy bálázó belülről.

Ez pedig egy lótetű:

Azelőtt még sosem láttam ilyet. El sem tudtam képzelni, hogy milyen szörnyet üldözök, ugyanis azt kellett tennem, hogy ne szökjön el, mert szerettem volna lefényképezni. Kergettem minden felé az udvarban, közbe ordibáltam a férjemnek, hogy jöjjön és hozza a telefonomat is. Amikor már nagyon makacsul próbált lerázni, Emma kenyerével pöcköltem mindig vissza a betonra, hogy nehogy ne sikerüljön a hadművelet. A férjem jó soká jött ki, mert fürdette a gyerekeket és mit sem hallott abból, amitől a szomszédok, sőt a falu másik végében lakók is már mind kirajzottak az utcára. Nem spóroltam ugyanis a hangerővel, hiszen tudtam, hogy a zubogó fürdővízzel kell megküzdenem a figyelemért. Szerettem volna egy jobb fotót is, be is állítottam hozzá a modellemet, ami nem volt egyszerű feladat, de sajnos a férjem félreértette, mert azt hitte, hogy már céllal sepertem elé az állatot, mert akkorát csattant a papucsa rajta, hogy egyből mindenki visszahúzódott a házába.

Végül itt a heti kedvenc, az intelligens gyurma, aki annyira ott van a szeren, hogy nem is hozzák, hanem magától jön, bár helyesen írni azért még nem tud.