Tegnap 11 órakor kaptam magam és kiszaladtam a malactelepre azzal, hogy legkésőbb 11:30-ra haza is érek, mert csak kiviszek valamit Sanyinak. Nyitva is hagytam ajtót ablakot, szó szerint természetesen. Na jó, az ajtót csak olyan értelemben, hogy nem zártam kulcsra. 14:45-kor már itthon is voltam. Az ablakba szellőzni kitett párnák természetesen eláztak, de legalább jól kiszellőzött a ház és még pont volt időm átvenni a futártól a csomagot, mielőtt elrohantam a gyerekekért. Szóval falun így kell érteni a rugalmas munkaidőt. És egy rendes falusi nő így indul munkába dolgozni:

Ebbe az irodába:

Miután jóval több időt töltöttem a malacoknál, mint ami az eredeti tervben szerepelt, jobban megfigyeltem őket. Egyébként tegnap előtt kiherélték őket, kivéve néhány kicsi kant, ugyanis a szövetség megkért, hogy neveljek neki tenyészkant. Ennek egyébként nagyon örültem. Akik ezektől a kanoktól születnek majd, mindnek rajta lesz a nevem a származási igazolásán. Azért ez jó érzés. Nagyon jó kis helyük van, meg is voltak bolondulva, ahogy kikerültek végre a szabadba.

Ez a kép 17:00 órakor készült.

19:00 órára pedig már ekkora darabot kirágtak belőle. Csalánt esznek amúgy ennyire, szerencsére szeretik, mert amúgy nagyon egészséges, jót tesz nekik. Viccesek voltak, mert tegnap, amikor odamentem hozzájuk, menekültek előlem. A fedett helyről ki a "kertbe", onnan vissza a kuckójukba. Időbe tellett,mire megnyugodtak és nem így szorongtak egy kupacban:

Szerintem látszik is, hogy milyen sértődötten néznek rám.

És íme a falusi wellness:

Ezen a képen nagyon szembetűnő, hogy micsoda különbségek vannak közöttük. Egyik-másik kétszer akkora, mint néhány kismalac. Itt van például százaska, aki annyira kicsi, hogy nagyon aggódom is érte.

Nagyon édes volt, szeretett volna ő is bemászni, de csak hónaljig sikerült felkapaszkodni, aztán mindig visszaesett. Kis törpillám. Viszont akkor be is mutatom rendesen Betyár kutyát, akik egy igazi csibész fenevad és iszonyatos tempóban nő. Meg eszik.

Közben elkezdődött az uborka szezon. Már mi is kaptunk jó sokat, esszük rendesen az uborkasalátát. Egyik nap felhívott Feri, hogy van-e uborkánk elég. Mondtam, van bőven, sőt, sok is, vigyek-e ki valakinek belőle, mert már kezd kicsit szottyadni. Erre ő csak annyit mondott, hogy akkor mindegy. Aztán kiderült, miért...

Ezeknek az uborkáknak most sem szín, sem görbület problémája nincs (ugyanis egy nem megfelelő szín simán ok lehet arra, hogy ne vegyék át, ha pedig nem kellően egyenes, akkor nem lehet lefóliázni és szintén kuka), csak nem fért fel a kocsira, ami vitte volna a piacra. Nem fért fel a kocsira. És ez pont olyankor, amikor nem megyünk sehová, nem jön senki másik megyéből. Ha két héttel később kapjuk, vihettük volna a városba, de így, nem volt más választás, mint a tehenek elé tenni. Mondjuk én szóltam, hogy akkor a ráncos ubikat hadd cseréljem le frissre, de Ákos olyan lendülettel szórta ki az állatoknak, hogy a nekem eltett csomag is bekerült az etetőbe. Sebaj, nem félek attól, hogy uborka nélkül maradunk akár egy napig is.

Na, de kanyarodjunk vissza a tegnapi napomhoz. Miután kigyönyörködtem magam az állataimban és kaptam ebédet Sanyitól, aki a nyári konyhájában főzött bográcsban egy gyors Jamie Oliver 30 percest, elindultunk a földekre, hogy ebédet vigyünk az uramnak és hogy Sanyit elvigyem egy ott felejtett traktorhoz, amit be kellett hozni a telepre. Viszonylag messzire kellett mennünk, lógott is már az eső lába és amikor Ferinek odaadtuk az ebédet, úgy döntöttem, nem sokat időzök a férjecskémmel. Akkora cseppekben kezdett el esni az eső, hogy éreztem, indulni kell, mert Sanyit messzire kell vinnem és onnan egyedül kell visszatalálnom a szakadó esőben. Akkor még nem is sejtettem, hogy a rossz tájékozódó képességem lesz a legkevesebb. Ugyanis az a vékony réteg eső olyan korcsolyapályát hozott létre, hogy gyakorlatilag nem tudtam az autót irányítani. Két árok között mentem úgy, hogy hiába kormányoztam, az gép nem arra ment, amerre szerettem volna, sőt volt, hogy oldalra csúszva ment előre, teljesen meghazudtolva a fizika törvényeit. Halálfélelmem volt. Látni csak a szélvédőig láttam, azon túl semmit.

Balra szépen látható a sok bála,amit már becsomagolt a férfinép. Az út elképzelhetetlenül hosszú volt. De,mint kiderült, nem ez volt a napom mélypontja. Hanem az, amikor megtudtam, hogy az alábbi pótkocsi a miénk.

Nyilván nem a férjem műve, de akkor sincs ennél lehangolóbb.

Mondjuk azután, hogy a gyerekem ebbe a csoportba jár....

És akkor maradjunk is ezen a vonalon. Amikor a fiamat vittem az orvoshoz, nézegettem a vitrint, milyen könyvek/videókazetták vannak benne. Következzen két kép. Aki megtalálja, hogy min döbbentem meg, az szóljon...