Régóta érik már ez a bejegyzés. Nem is értem, tavaly hogy mehettem el mellette. Pedig ugye volt akkor is két igazi fesztiválunk. Igaz, rettenetesen meleg volt, olyan igazi, elviselhetetlen hőség, ráadásul a férjem családi összejövetelével is egybe esett, úgyhogy nem igazán kapott hangsúlyt.

Azért, ha valaki azt mondja, falunap, akkor nagyjából mindenkinek ugyanaz jut az eszébe róla: két részeg ember tántorog egy színpad előtt, amin két helyi fellépő másik két részeg kíséretében nyomja a lakodalmas szintipopot. Ez alapvetően így is van, csak mielőtt elérkezik ez a kép, addig azért történik egy s más...

Kezdjük a szomszédos faluéval. Itt például kifejezetten aktív volt a nép. Volt pörkölt főző verseny, focibajnokság, sőt családi vetélkedő is. Utóbbi azért kicsit furcsa volt, mert a vicces, nutellás kenyér evő versenyhez a hozzávalókat már 10:00 órakor zsinórra aggatták úgy, hogy a vetélkedő csak délután 15:00 óra körül kezdődött. Addig a kenyérkék szépen olvadoztak a 35 fokban. A focistáknak is elég kemény dolguk volt, ugyanis egy tenyérnyi árnyék sem volt és nagyjából 20 percenként játszották a 10 perces meccseket. Annak a csapatnak, amelyben a férjem is játszott, én voltam az egyetlen szurkolója (a gyerekek a nagyszülőknél nyaraltak). A tagok, akiknek jó részét ott ismertem meg, állítólag hajnali négyig próbálták töretlenül oltani a szomjukat, több-kevesebb sikerrel. Szóval ilyen fáradtan, rekkenő hőségben álltak pályára. Viszont másodikok lettek (nem, nem két csapatból), ami azért nagyon szép eredmény.

Fotó eltávolítva, mert a csapatból csak két embert kérdeztem meg, hogy felhasználhatom-e. A nagy részüket nem is ismerem...

Volt kézműves hambuger is, ami azt takarta, hogy a bácsi a kiskocsiról készítette úgy, hogy mindent alaposan összefogdosott a kis kezével, szépen mindent jól belenyomkodott, belelapogatott a tenyerével. Mindent puszta kézzel művelt. Nyami. Én amúgy ezt egyszerűen megoldottam, hátat fordítottam neki, hogy ne is lássam. De mindig kérdezett valamit, ami miatt meg kellett fordulnom és így végül csak láttam mindent. Ráadásul ezt volt az első napom fogszabályzó nélkül, nem hagyhattam ki, hogy olyat egyek, amibe bele kell harapni.

Este természetesen visszanéztünk a bulira is. Jól tettük, hogy nem hagytuk ki ezt az élményt. Felejthetetlen volt. Először is volt egy két tagú playback együttes. Akik előtt amúgy le a kalappal, mert nekik végig ott kellett lenni, amíg a buli tartott. Az ő feladatuk alapvetően a műsorok közötti háttérzene biztosítása volt, de úgy, hogy táncolniuk is kellett, illetve folyamatosan szórakoztatni szöveggel is a közönséget. Szívből mondom, hogy ember legyen a talpán, aki ezt olyan lelkesedéssel csinálja végig, egy marék ittas embernek és két marék totálisan érdektelen közönségnek, ahogy ők tették. Ilyen ugrabugra, meg szövegelés mellett gyakorlatilag egy nem profi számára lehetetlen lett volna még énekelni is. Ők meg nyilván nem voltak profik, hiszen akkor őket is egy 20 perces előadásra hívták volna meg, nem pedig erre a nagyon hálátlan feladatra. Sőt. Olyan szinten végezték maximális lelkesedéssel a munkájukat, hogy egy idő után Brian (nevezzük csak így) bekapcsolta a mikrofonját és szíve mélyéről ordított rettentő hamisan beléje. Na, az azért kemény volt. Mindenféle ismert dalok remixért hallhattuk még befogott fülön át is (Brian tényleg úgy volt vele, úgyis olyan részeg már mindenki, hogy neki itt már veszteni valója úgysincs) és a közönség olyan klasszikus módon kapcsolódott be. Néha, ha nagyon ismert részhez értek, elkezdett egy emberként ordítani, majd a következő, kevésbé ismert sornál még hangosan nananázni, a harmadik sornál már csak diszkréten mmmmmmmmzni, végül már csak szórakozottan bólogatott, mintha mindenki épp akkor akart volna az asztalánál folyó beszélgetésre figyelni egészen addig, amíg újra fel nem csendült az a bizonyos egy sor, amit felszabadultan lehetett üvölteni.

Felszerelkeztek amúgy a sátor mellett egy ugrálóvárral is.

Ez a zsiráf már egy kicsit megfáradt példány, mert folyton a lábai közé lógott a feje, mintha csak a gyerekeket nézné, mikor lyukasztják már ki végre úgy, hogy le lehessen engedni örökre. Ez a szelfi egyébként a vadiúj fogsorom tiszteletére készült. Ferinek már tök régi a fogsora, neki már nem izgi mutogatni.

Sajnos este még dolgoznunk kellett, így viszonylag hamar el is hagytuk a helyszínt. Mint később Feritől (másik Feri) megtudtam, kitört egy verekedés, majd aztán még egy és a rendőrök jól haza zavartak mindenkit.

A mi falunapunk viszont majdnem elmaradt. Nem volt rá keret, de aztán végül kicsit megkésve, de csak megrendezésre került. A reklámra szerencsére nem kellett költeni, elég volt egy embernek elmondani, másnap már mindenki fényezte a lakkos makkost a nagy eseményre. Úgy döntöttünk (illetve nekem osztálytalim volt a szülővárosomban), hogy az első napon vetjük bele magunkat a szép színes (igazán nagyon színes) forgatagba.
Ott volt a barátom (hát nagyon nem a barátom), a lufiárus, aki tavaly volt olyan jófej és rákötötte a gyerekeim kezére a 3500 Ft-os lufit még azelőtt, hogy megkérdeztem, hány millió pénz is lesz az. Most előre szóltam nekik, hogy jó messzire kerüljék el a csúnyabácsit. Erre nem Thomas kisvonatot árult 3 dínószállító kocsival???? Ami persze volt olyan abszurd, hogy a fiam majd megőrült érte. 3500 Ft-ot akart kapni érte (azért igen trükkös, minden ennyibe kerül). Bence próbált alkudni, de Gáspár 2000 Ft-ra tartotta és egy lufikutyára. Bence elfogadta a lufikutyát és ott hagyta emberünket a vonattal együtt. Persze a másik bazársátorban megkapta 1450 Ft-ért. Micsoda öröm. Meg az is, hogy közben Márti kislányai kaptak villogós fejdíszt, így mivel együtt voltunk, kénytelen voltam én is beszerezni ezt a "kötelező" darabot, ami végül hasznosnak bizonyult, mert Emma folyton eltűnt. Így legalább lehetett látni, hol villog valami gyerek. Egyszer aztán úgy eltűnt, hogy sehol nem találtuk. Már éppen kezdtem pánikba esni, amikor Bence észrevette, hogy a színpadon őrjöng Bódicsabival, akinek a teljes rokonsága felvonult. Átjöttek a Szomszéd Városból, ahogy illik. Igazán hangulatos volt, amikor a "lezárt" útra bevágtatott a busz, ami a közönség egy részét meghozta nekünk. De, így volt kerek világ és igazán színes a közönség.
A gyerekeim nagyon élvezték a színpadi szereplést, amiért ráadásul még ajándékot is kaptak. Messziről úgy tűnt, banánt osztogatnak nekik, de annál sokkal jobb és hasznosabb ajándékot ötlöttek ki a kicsit számára:

Bizony, mi mást, mint egy kukorica csövet.

És egy fél mamut matricát is.
Nekem potyogtak a könnyeim a nevetéstől, de persze ettől függetlenül nagyon értékeltem az igyekezetet.
Ráadásul reggel megtaláltuk a párját is!!!

 A fél pónit.
Itt a vége, fuss el véle. Jövőre ugyanekkor, ugyanitt....