2017. nov 09.

Fájó szívvel

írta: Falusi Élet
Fájó szívvel

Mindkét gyerekem beteg. A fiam szerencsére ma már ment iskolába, de a lányom gége- és hangszálgyulladása nehezen múlik, még a héten végig marad velem. Mivel ma esett, az iskolában a gyerekeket nem vitték ki az udvarra. Pont olyan is volt a fiam estére. Miután hosszú percekig zokogott keservesen azon, hogy egyik filctolla se igazán sötétkék, kézen fogtam és elvittem sétálni. Ő macinaciban én pedig rózsaszín műanyag papucsban. Szerencsére itt nem pazarolnak közvilágításra, töksötétben pedig minden tehén fekete. Végül kikeveredtünk a főútra, ahol vannak lámpák és az autók is biztosítottak némi extra fényt. Egyszer csak elment mellettünk Erik motorral. Láttam, hogy megáll, azt hittem, miattunk. Persze nem miattunk, hanem mert az út túl oldalán lévő krimóban akadt dolga. Mivel nem vettem észre, hogy azzal szemben állunk, megszólítottam, mert tényleg azt hittem, azért fékezett le. Kicsit kínosan éreztem magam, amikor rájöttem, hogy feltartottam, de a mai napon nem ez volt a legcikisebb mutatványom, úgyhogy zárásnak belefért. Viszont annál érdekesebb volt a beszélgetés. Elmesélte, hogy fájlalja a szívét és nem érzi jól magát. Úgy gondolta, vérnyomáscsökkentővel majd megoldja a problémát. Nekem viszont egyből megszólalt a vészcsengő. Sajnos nem tehetek róla, de minden nagy nyomás alatt lévő ember életét féltem. Nem vagyok egy hipochonder, de amióta 34 évesen lefordultam a székről melegszendvics eszegetés közben, tudom, hogy bárkivel megeshet. Ha valamink fáj, akkor ott jeleznek, hogy tessenek figyelni, itt valami nincs rendben. Akkor is, ha "csak" a lélek fáj, akkor is oda kell figyelni. Mert azt sem jó. Ha a lélek fáj, akkor ott előbb vagy utóbb más is fog. Erik ráadásul egy nagyon nem mindennapi szerepet kapott ebben az éleben. Ő az apuka, az anyuka, a családfenntartó és a fészeképítő is egy személyben. Minden szerepben ő áll helyt, méghozzá példaértékűen. Biztosan megtehetné, hogy valahol lazít, de nem teszi. Azt nem tudom, hogy boldog-e így, de ha nem, akkor az nagyon szomorú. Már egyszer kitértem arra, hogy sok szomorú életút van itt. Biztosan máshol is, de itt hatalmas a nyomás mindenkin, hogy mit szólna a falu. Nem is olyan rég egy nagy "válás" rázta meg a falut. Híreséknél szétment egy fiatal pár. Bár sajnáltam nagyon a lányt, noha nyilván nem tudom, mi történt valójában, de minden esetre egy ilyen szituációt kicsi gyerek mellett nagyon nehéz lehet megélni, túlélni, túllépni. De, azt gondolom, legalább megtették. Lehet, hogy most a szájukra veszik őket és az is, hogy a kislány esetleg sokat sír az apukája után, de akkor is. Minden csoda három napig tart, nekik pedig lesz esélyük egy kiegyensúlyozott életre. Együtt feltehetőleg nem sok volt.

Ma egy másik szituáció is elgondolkodtatott nagyon és ott is hasonló dolgok jutottak az eszembe. Miért választják ezek az emberek a néma nyomorgást, ahelyett, hogy szólnának, ha baj van és tennének ellene. Bérleti díjat fizettem egy család két tagjának. Excel segítségével számoltam ki a felekre eső összeget. Viszont az árfolyamot elütöttem. Jó csúnyán. Az egyiknek már hétfőn utaltam, a másiknak ma vittem el személyesen. Minden ilyesmit papírra levezetve szoktam intézni, hogy mindenki számára egyértelműen látható legyen, mennyi az annyi. Mutattam az illetőnek, aki már idős egyébként, hogy mit és hogyan számoltam. Láttam én, hogy egy felhő futott át a homlokán, de még bíztam benne, hogy ok nélkül aggódik. Aztán ahogy ott magyaráztam, kiderült, valami nem stimmel. Miután tavaly még nem én intéztem ezeket, a fényképezős memóriámnak nem volt mit rögzítenie, így tőlem bármekkora összeg is lehetett volna. Lényeg az, hogy mondtam neki, ne aggódjon, haza megyek és utánajárok. Ő nagyon kedves és megértő volt, nem is nagyon mondogatta, hogy tavaly közel kétszer ekkora összeget kapott, úgy tett, mintha kicsit sem féltené a pénzét. Rövid időn belül ki is derült, valamit nagyon elnéztem és ha rajtam múlt volna, mi nagyon jól jártunk volna. Viszont szerencsére nem így történt. Néhány perc múlva már nála volt a kiegészítés. Addigra már szegény többször is hívta a rokont, hogy nagy a baj. Hazafelé menet elértem a rokont is és elmeséltem, mi történt. Erre kiderült, már napok óta emészti magát a történteken. Csókolom, de hát miért nem tetszett szólni? Sőt, arra is fény derült, hogy ez a bácsi ezalatt a kb. fél óra leforgása alatt mennyi mindenen ment keresztül. Őszintén nem értettem, hogy miért nem szóltak azonnal, hogy szerintük baj van. Hiszen szerintem láthatta rajtam, hogy próbálok korrektül eljárni, azért is írtam le mindent. Persze, nincs harag, mindenki megnyugodott, de a rokon, akinek utaltam, az napokig abban a hitben volt, hogy baj van. Miután itt ilyen utolsó Rikárdók, meg aljas Kaszások rohangálnak, nagyon rosszul érintett, hogy valaki akár egy percig is azt hihette, be akarom csapni. Ami amúgy pont ennek köszönhető. Majd elszámolunk. Majd hozod. Majd viszem. Ezt elviszem, neked úgysem kell, majd hozok érte valamit. Nem hozod...én nem viszem... és adok én a nagy büdös nyavalyát...úgysem tartod te azt már észben. És akkor jön a Kaszás hülyegyerek, a kis rohadék képével, hogy ne mondjam hangosan az utcán neki, hogy tetves tolvaj, mert mi a férjemmel igenis megérdemeltük, hogy ő meglopjon bennünket. Észre kellene venni, hogy már nem azt a világot éljük, hogy majd hozod. Vagy majd lebirkózzuk a mezőn. Alkalom szüli a tolvajt, azért ez nem újdonság. Előbb utóbb már sosem hozom, és a birkózásból pedig utólag nagyon alacsonynak tartott fizetés lesz. Pontosan ezért szoktam mindig a reklamációval is élni. Mert azt azért találták ki. Az, ha jelzem, hogy valamivel nem vagyok elégedett, az nem "csúnyaság". Józan ész, könyörgöm. Hogyan is várhatjuk el, hogy valami jól működjön, ha nem teszünk érte. Ez a falu is felhígult. Zárt közösség, de a fiatalok jönnek-mennek, felszednek ezt-azt. Már sokkal kevésbé fontos a becsület. Sőt, van akinek egyáltalán nem fontos. A Kaszásnak sem volt annyi agya, hogy felfogja, sokkal többre tehetett volna szert, ha nem lop. Kizárólag a következő pillanatig látnak el sokan, azon túl nem. Rikárdó sem gondolt bele abba, hogy az a kocsma, amit más pénzén üzemeltet, anélkül a más nélkül nem fog sokáig működni. Hiába dörzsölte a kezét, amikor trükkösen azt mondta nekem, te Orsi, szerintem ti nem is adtatok nekem kölcsön. Mert az a pénz annyira kevés egy vállalkozás fenntartásához, hogy vicc, hogyan gondolhatta komolyan. Mondjuk akinek annyi esze van, hogy nem tudja, hogy a csekk befizetés egyenértékű a számla elektronikus úton történő kiegyenlítésével, attól ne várjunk nagy cégvezetői bravúrokat. Mindegy is, a lényeg, nem ártana már végre elfogadni, hogy változnak a dolgok, ha akarjuk, ha nem. Már nem nagyon van olyan, hogy adott szó. Tisztelet a kivételnek, akinek ez még fontos. Arról nem beszélve, hogy az is előfordul, hogy valóban elfelejt valamit az ember ebben a tényleg rohanó világban. Én még a listáimról is listát vezetek, mégis megesik, hogy valami azonnal törlődik, ahogy megígérem, még azelőtt, hogy eljutnék addig, hogy felírjam. Ilyenkor elvárom, hogy szóljanak. Mert minél később derül ki, annál kínosabb. Többek között ezért sem ígérek meg soha semmit. Csak jelzem, hogy szándékomban áll mindent megtenni a dolog érdekében.

Végül az orvos is szabadságot vett ki. Nem is akármennyi időre megy el. Két és fél napra. Őszintén aggódik, hogy mi lesz ebben a két és fél napban. Egyrészt csodálom az elhivatottságot, másrészt fogom a fejem, hogy két hét kellene időnként alsó hangon mindenkinek a világ másik végén ahhoz, hogy igazán ki tudjon kapcsolni néha. Mert ki kell. Egyrészt annak a ketyegőnek is jár a szabadság, másrészt, különben meg mi értelme van? Miért csináljuk? Miért hajtjuk a pénzt, (vagy ugye Rikárdó és Kaszás szemszögéből nézve: miért lopjuk mások pénzét?) miért dolgozunk napestig? Azért, hogy majd a gyerekünk gyerekének se kelljen dolgoznia? És az nekünk miért jó?
Esküszöm, ezek után, amikor a doki azt mondta, öt perc és itt van, és még fél óra után sem volt sehol, őszintén aggódni kezdtem, hogy ugye nem esett baja. De köszönöm, jobban örülnék, ha nem kellene aggódni senkiért.

Szólj hozzá