2017. dec 03.

Treat yourself!

írta: Falusi Élet
Treat yourself!

Még egyetemista koromban egy nyáron át dolgoztam az Egyesült Államokban. Nyári, bentlakásos tábor volt ez New York állam leggazdagabb gyermekeinek. Rendkívül szigorú szabályok mentén teltek a napok, mert a bentlakásos iskolából egyenesen a hat hetes táborba küldött gyerekek szüleitől csak úgy záporoztak a feljelentések sokszor banálisnak tűnő dolgok miatt is. A lelkes szervezők vigyázzállásban próbáltak ettől függetlenül egy kicsit nevelni is, és pótolni a szülők által megvont figyelmet, törődést is. Elkényeztetett úri gyerekek voltak, szomorú, magányos szívvel. Sokukat nagyon megszerettem. Az utolsó napok egyikén óriási botrány tört ki. A legnagyobbak, a tizenhat éves nagylányok lebuktak, hogy pornófilmet néztek. A nevelők elmagyarázták nekik, hogy ez óriási szégyen, hiszen ez beteges dolog. A konyhában futottam össze velük, ott szomorkodtak a szidás miatt és aggódtak az esetleges következmények miatt. Elmesélték, hogy mi történt és hogy ők ezek szerint betegek. Annyira megsajnáltam azokat a gyerekeket. (Ja, ez természetesen lány tábor volt, olyan, hogy koedukált nem is tudom, létezik-e egyáltalán.) Mivel senki nem volt a közelben, egy nagy tál süti kíséretében elmondtam nekik, hogy nemcsak, hogy nem betegek, hanem teljesen normálisan működő, 16 éves nagylányok, akik mindössze meg szerettek volna tudni valamit, amire kíváncsiak voltak. Nagyon meglepődtek, de azt hiszem nyugodtabb éjszakájuk volt, mint amúgy lett volna. 

Iszonyú sokat kellett dolgozni. Egyik alkalommal, a nem nevelőkből álló személyzet kapott néhány nap kimenőt, amit utazgatással töltöttünk. Életem egyik legizgalmasabb, legkalandosabb pár napja volt. Korábban (és azóta sem) soha nem mertem volna belógni egy motelbe...De, mindegy is. Egyik nap, amikor elmentünk bevásárolni, kezembe akadt egy pihe-puha, rózsaszín pléd. Kis, vékony pléd volt, kicsi helyen elfért. Hosszan nézegettem, hogy milyen jó lenne nekem egy ilyen, de mivel úgy neveltek, hogy ne szórjuk a pénzt, vissza is tettem. Jen, a brit lány, akivel ott kötöttünk életre szóló barátságot, a kezembe nyomta azzal, hogy egész nyáron keményen dolgoztam. "Treat yourself!" Ezt azóta már én is számtalan embernek mondtam és komolyan is gondolom. Kell, hogy néha érezzük, értelme van annak, hogy keményen dolgozunk. Nemcsak a rezsi és a napi élelmiszer az, amiért az ember mindent megtesz, hanem azért is, hogy élvezhessük is az életet. Nem hiszek abban, hogy kizárólag azért születtünk erre a világra, hogy küszködjünk egyik napról a másikra. Azért születtünk, hogy éljünk. Ráadásul az a mondás, hogy ezt csak egyszer tehetjük meg, #yolo, meg ilyenek, ugye.
Úgyhogy azóta, majdnem minden pizsim mikiegeres, sőt, más ruháim is vannak a figurájával. Mert nagyon tetszik és a színes, csillogós dolgok is gyönyörködtetik a szemem. Ha egy csepp értelmét is látom, megadom magamnak.

Miután Édesanyám tanítónő volt, így nekünk volt több asztalra rögzíthető ceruzahegyezőnk. A férjemnek viszont sosem volt, de mint pár hete kiderült, mindig nagyon szeretett volna. Így aztán a névnapja reggelén ez várta:

img_6977.JPG

A gyerekeket is próbálom ezen elv mentén nevelni. A munkáért igenis jár a jutalom:

img_6935.JPG

Végül egy szívemnek nagyon kedves képpel szeretnék zárni. Annyit elmondanék, hogy az elmúlt évek során őszintén megszerettem Kent, így tényleg nem áll szándékomban cikizni.
Viszont egy nagyon kedves barátnőm Zürichben él és pár napja megosztotta velünk, hogy felgyúltak náluk a karácsonyi fények. Nem bírtam ki, hogy ne küldjem el a mi ünnepi készülődésünket:

img_6934_1.PNG

Szólj hozzá