2018. máj 05.

Jancsi és Juliska kalandjai a betonon

írta: Falusi Élet
Jancsi és Juliska kalandjai a betonon

Azt gondolnánk, hogy a történet véget is ért azzal, hogy "és addig éltek, amíg meg nem haltak". De nem. Egy szép napon, ugyanis Jancsi és testvére Juliska úgy döntöttek, megnézik, igaz-e a hír, hogy van élet az erdőn és a mézeskalács házon kívül. Mentek, mendegéltek, amíg egy nagy, szürke, kemény valamihez nem értek. Jancsi lehajolt és kíváncsian megkopogtatta. Juliska óvatosan rálépett, majd bátortalanul toppantott egyet. "Mi ez édes Jancsikám? Csak nem....?" "De bizony, Juliskám. Ez az. Beton!" Ámuldozva nézték. Még sosem láttak ilyet. Végül nagy bátran elindultak rajta.

Telt, múlt az idő, lassan megszokták a betont, az embereket és a civilizációt. Egyre ritkábban használtak kenyérmorzsát, hogy haza találjanak, szépen, lassan kezdtek összebarátkozni a GPS-szel. Olyannyira, hogy egy szép napon, egy idegen országba is elmerészkedtek. Barátaik foglaltak a különös hippi testvérpárnak szállást, és sok hasznos tanáccsal látták el őket. Jancsi és Juliska rendkívül izgatottan ült fel a nagy  vasmadárra, ami egyenesen külföldre repítette őket. Tátott szájjal nézték az új világot, ami kitárult előttük. Juliska erre a különleges alkalomra egy nagyon szép, rózsaszín papírtáskát hozott a pénzüknek, kivételesen nem ládikában tartotta barátai tanácsára. Ők ugyan pénztárcát tanácsoltak nekik, de Juliskának jobban tetszett a szép, ajándéktáska. Ragyogó szemmel vetették magukat a színes forgatagba.

Egyik reggel barátjuk, Bálint telefoncsörgésre ébredt. Korán volt még, ilyenkor nem szokott felkelni, csodálkozott is, ki lehet az, aki ezt nem tudja vagy nem tartja tiszteletben. Legnagyobb meglepetésére Juliska zokogott a vonal másik végén. "Jajj, Bálintkám, jajj, szegény fejem! Segíts rajtunk! Küldj nekünk pénzt, de gyorsan, ott van a ládikámban az ágyam alatt, szalma alá rejtve." "Pontosan tudom Julcsi, hogy hol próbálod dugdosni azt a korhadt vackot." Morogta gorombán Bálint, de aztán magához tért, és rögtön aggódni kezdett. "Mit csináltál Julcsi már megint? Mi a baj, mondd már!" "Jajj, Bálintom, ne is kérdezd! Jancsi eljátszotta az összes pénzünket itt a piros, hol a piroson." "Hogy mit csinált????" Vágott közbe döbbent hangon Bálint. "Nektek elment az eszetek? Milyen szert szedettek be veletek? Mi a fenéért volt nálatok az összes pénzetek? Mi a..." "Jaj, Bálintom, hát az nem úgy volt! Jancsi is épp apánkat próbálja elérni a postahivatalon keresztül, hátha tudja, hogyan szerezhetnénk vissza, ez minden pénzünk, amit magunkkal hoztunk!" Azzal zokogásban tört ki, majd megszakadt a vonal. Báint ideges lett. Két éve ismeri ezt a kótyagos testvérpárt, akik úgy ki vannak tömve pénzzel, hogy olyat még nem látott. Valami erdőszéli faluból keveredtek ide, mert csak ezt a városnevet tudták valahonnan. A pályaudvaron botlottak egymásba, amikor ő részegen aludt egy padon, Julcsi meg minden áron az arcát akarta mosogatni. Aztán amikor aprót kért tőlük, egy marék aranyat nyomtak a kezébe. A mai napig abból fizeti az albérlet ráeső részét. Velük bérel közösen, mert így egy panorámás, hegyoldali lakást tudtak kivenni, amire neki az ő fizetéséből sosem futotta volna. Ő tanította meg őket jóformán mindenre. Vásárolni, étteremben enni és nem rettegni a fotocellás ajtótól. Csak közben úgy megszerette őket, hogy már el sem tudta volna képzelni a mindennapokat nélkülük. Julcsi ráadásul nagyon jó csaj volt, noha neki magának erről fogalma sem volt. Bálint volt az egyetlen férfi, akivel szóba mert állni.
Meredten nézte a telefont és várt. Szerencsére nem kellett sokáig, Juliska újra hívta. "Bálintkám, a jó Isten most sem hagyott el bennünket! Képzeld, egy jóságos turista, aki előttünk egy csomó pénzt nyert ettől a pirosozós fiatalembertől, megsajnált minket és adott nekünk egy kis pénzt. Látta, hogy kétségbeesetten telefonáltunk, így gyorsan a segítségünkre sietett. Még kiabálta is, hogy nem telefon, nem telefon. Olyan jó ember, még arra is figyelt, hogy ne indítsunk olyan drágán külföldi hívást, ha már így pórul jártunk. Nem olyan sokat adott, de arra elég, hogy hazajussunk. Hát nem egy szent az ilyen? És képzeld, azt sem várta meg, hogy tisztességesen megköszönjük, egy pillanat alatt eltűnt. Nem akarta az önzetlen, hogy hálálkodjunk neki!"
Bálint a két tenyerébe temette az arcát. Felrémlett előtte a kép, amikor gyerekkorában testvérével nézték az egyik turista látványosság mellet, amint két csaló rakosgatja a poharat a kis piros labdára, majd arra jön egy turistának öltözött társuk, aki megállás nélkül nyer. Nagyokat kiáltott, éljenzett addig, amíg valaki horogra nem akadt, és be nem szállt a játékba. Aztán alaposan megkopasztva kulloghatott arrébb.

Szólj hozzá