Pénteken 7 óra 57 perckor raktam ki a fiamat a százas előtt, hogy beszaladhasson az iskolába. Azzal engedtem útnak, hogy kérjen elnézést, valamint ígérje meg, hogy többet nem fordul elő. Legalábbis remélem, de mit csináljunk, ha pont egy nagyon vicces Spongyabob rész volt, aminek mindannyian kíváncsiak voltunk a végére. 7:15-kor kezdődik és 7:50-kor van vége a két résznek reggel.

Amikor én voltam alsós, óvis, bölcsis, akkor bizony igen korán kellett kelni, hogy busszal beérjünk mindenhová reggelente. Annak ellenére, hogy nincsenek horrorisztikus élményeim a korai kelésről, nem akartam, hogy ugyanezt kelljen nekik is csinálniuk. Valamiért fontosnak tartottam, hogy a reggel ne legyen nyomasztó, kapkodós. Amikor felkelnek, bebújnak a nappali kanapéjára mesét nézni. 10 perc után kell elkezdeni készülődni, és amikor vége van a reggeli-fogmosás szeánsznak, még mindig van idő a vicces Spongyabobra. A legjobb dolgok egyike, hogy itthon maradhattam velük, és az, hogy az ovi, iskola, néhány percnyire van a háztól. Meg persze az, hogy az óvodából nem tudunk elkésni, kilencig kell beérni. Az iskolába pedig nyolcra. Én sporttagozatos iskolába jártam, ahol háromnegyed nyolckor már feszes vigyázzállásban kellett néma csendben várni, hogy felmehessünk az osztálytermekbe. Akik késett, azt kiállították az iskola elé. Még a bejárósok sem érkezhettek akármikor. Tavaly sokszor eszembe jutott, mi lesz velünk, ha megkezdődik az iskola. Aztán valahogy csak sikerült ebből is jól kijönni. Ráadásul, miután egyre több majmocska ül a vállamon (egyszer egy interjún a leendő főnök hívta a feladatokat majmocskáknak, akik a vállán ülnek, amik majd, ha elég ügyes leszek, átülnek az enyémre...), nagyon jó, hogy nyolc órakor már dolgozhatok vagy gyűjtögethetem a kilométereket.

Kényelmes dolog ez. Az is, hogy a kocsit lehúzott ablakokkal lehet leparkolni a hőségben, és nem kell attól tartani, hogy feltörik vagy kilopnak belőle ezt-azt. Na, traktort viszont nem szabad felügyelet nélkül hagyni, mert abból a gázolajat viszont viszik, mint a cukrot, jelige: "van annak pénze!". Ez is a kényelem egy formája, ugye. A könyvelő erre azt mondta nekem vigaszul: ja, hát azt mindenki lopja. Valahogy nekem sosem jutott eszembe annak idején, hogy az irodából nyomtatópapírt, esetleg kockacukrot lopjak. Báááár, ha jobban belegondolok, a lila portörlőt, amit az új irodába költözéskor vettem céges számlára, hogy letöröljem vele az asztalom (takarítónő akkoriban még nem volt), az még most is a kocsimban van. Hála Balázsnak, aki egyszer észrevette, hogy kiesett onnan, ellen bírt állni a kísérésnek, és a tükrömre akasztotta, ahelyett, hogy a saját kocsijába tette volna. Ezért örökké hálás leszek neki, mert nagyon szeretem azt a kis rongyot.

Nálunk a kényelmes cipő is nagyon fontos. Megmondtam a gyerekeimnek, hogy ne is álmodjanak menő cipőről, mert kizárólag kiváló minőségű, lábbarát cipőt kaphatnak tőlem. Már elfogadták. Lehet, hogy néha irigykednek mások elzás, verdás, villogós, csillogós, kopogós lábbelijére, de arra feltehetőleg nem, amikor a kislány már reggel kínok között sántikálva jön az óvodába (!!!), mert a szupicuki, csillivilli anyámkínja szétcseszi a fejlődésben lévő lábacskáját. Meg arra sem, hogy a tizenkettő egytucat mikiegeres, masnis csoda talpbetétje gombóccá van formálódva a nem kicsi termetű kislány pipellőjében, és sírva cseréli a napköziben bentipapucsra. A látszat fontossága már igen korán bearanyozza eme kis közösség mindennapjait. A pénzt, mint indokot nem tudom elfogadni. Én is vettem a fáradságot, hogy utána járjak, melyik cipő jó. Van olyan, ami alacsony árfekvésű, mégis jó. Csak ugye azok általában egyszerűek, nem villognak, ha toppant egyet a gyermek, ráadásul senki nem látja már messziről, hogy milyen csudiszép, és hiszi azt, hogy akkor ezeknek is felvitte az Isten a dolgát, ha ilyenre telik. Mert igenis szentül hisszük, hogy minden arany, ami fénylik!