Tegnap a city-ben voltam vacsorázni a barátaimmal. De azt álmomban sem gondoltam, hogy ennyire elszoktam a betontól a lábam alatt. Úgy éreztem magam, mint azoknak a bugyuta hangnemben megfogalmazott, rácsodálkozós, álnaív nyílt leveleknek a főhősei, akik a választások idején olyan különös tehetséggel fogalmazták meg ártatlannak tűnő gondolataikat.

Pedig a megszokott módon indult: öngyilkos jelöltek (el)kerülgetése a négyesen, bár, most meglepően kevesen terveztek itt véget vetni az életüknek. Az emnulláson viszont annál jobban kívánták sokan a halált, és keresték hozzá a pajtásokat. A Városba mentem először a szomszédainkhoz, mert őket nagyon szeretjük és ha tehetjük, meglátogatjuk. Miután feltöltődtem náluk, elindultam a fővárosba, hogy elfoglaljam a szállásomat. Na, itt kezdődtek a kalandok, amiktől én már (ezek szerint) nagyon elszoktam. Startnak felszabdalták az egyik főutat. Ez azért esett rosszul, mert úgy választottam szállodát, hogy az a Városhoz, illetve az emnulláshoz közel legyen. Persze, amíg dugóztam, végig azon aggódtam, hogy fogok ezzel az autóval leparkolni, mert a szálloda úgy tájékoztatott, hogy abban az utcában, ahol elhelyezkedik, tudok parkolni. csak én egy saját, vendégeknek fenntartott helyet jobban szerettem volna.

Ez van, nekem ez sajnos mindig stressz. Nem ismerem úgy a várost, nem tudok benne eligazodni GPS vagy egyéb hasonló alkalmazás nélkül.

Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor megálltam egy szép, tágas parkolóban, hogy majd onnan elsétálok a szállodáig, és megkérdezem, mi a helyzet. Mögöttem egy fekete luxusterepjáró volt kénytelen ezt kivárni. Ám, mikor elhajtott előttem, mutogatta, hogy menjek onnan, mert bajom lesz belőle. Nem láttam, hogy milyen épület lehetett, de feltehetőleg egy nagykövetség vagy hasonló, mert a többi autónak kék rendszáma volt. Egy nőci is végig nézte mindezt, de ő azért nem szól volna, gondolta, más kárán tanul az okos, viszont a bölcs meg a sajátján. Nem is ragozom, sikeresen beengedtek a szálloda saját, igazi parkolójába, majd felfrissülten mehettem is a találkozóra. A metró még rendben is volt, ám a villamoson épp hajba kapott egy utas a sofőrrel. Olyannyira, hogy a jármű elindult lassan, majd a „hangosba” elmagyarázta a kedves „köcsög buzeráns” utasnak, hogy inkább „anyáddal szórakozz”, meg még sok más szép, kedves szóval bocsátotta útnak. A fiatalember sem volt rest a válasszal, amit nemi szerve szorongatásával próbált nyomatékosítani. Úgy döntöttem, sétálok.

Tényleg döbbenet, hogy három év elég volt ahhoz, hogy teljesen elszokjak a tömegtől, és a sűrűben való közlekedéstől. Mindenki rohant, a nagymamák sorra hajtottak el mellettem rollerrel, annyi ember jött szembe, hogy alig tudtam feldolgozni a látványt. Próbáltam szélre húzódni. Borit hívtam kétségbeesetten, hogy igazítson útba, mert én mégsem tudom, hová megyek. Kiderült, hogy az a szobor, amihez siettem, az teljesen máshol van, és még csak nem is hasonlít arra, amire én gondoltam. Ez persze nem a három falun töltött évnek köszönhető, hanem hogy az a szobor eddig elkerülte a figyelmemet.

Bori egyik kedves ismerősének a nagyon szuper tapas bárjába mentünk, ahol igazán kiváló ételeket ehettünk. Ám, amikor az étlapot bújtuk, Norbi váratlanul és nagyon őszintén nekem szegezte a kérdést. Nekem, nem másnak, nem csak úgy a közösbe. Csak és kizárólag nekem: Mi az az ököruszály? Te biztos tudod.  – Naná, hogy tudom, hiszen minden, ami megtalálható a tanyás mesekönyvekben, búg, morog és összecsinálja az udvart, azt én ismerem alkatrészenként. (AZ A HENTES NORBIIIIIIII) Tudom, csak most elfelejtettem, de kimegyek, megnézem a gumicsizmámat, amit azé’ letettem az ajtón kívül, és megnézem, hátha van rajta valami puska.

Úgy gondoltam, a vacsora mellé, ebben a harminc fokban, igazán jól esne egy rozé fröccs. Óvatosan megkérdeztem Borcsót, hogy szerinte ciki ez, vagy sem. A múlt héten a kikötőben mindig ezt ittam este az étteremben, de hátha még az a 100 km is számít. Bori úgy gondolta, nincs ebben semmi ciki. Mondtam is a nagyon kedves, udvarias, tényleg kifogástalan felszolgáló lánynak, hogy akkor szeretnék egy ilyen frissítő nedűt. A hölgy azonban nagyon váratlan kijelentést tett:

„Az micsoda?” Döbbenten felemeltem a fejem. „Hát fröccs.” Válaszoltam kulturáltan. „Én nem ismerek semmilyen borkeveréket.” Tájékoztatott kedvesen, udvariasan. „Egy deci bor, két deci szóda.” Ismertettem vele a különleges, titkos receptet. Kedvesen mosolygott, és megígérte, megkapom, amit kérek. Kétségbeesetten fordultam Katihoz, aki mindig olyan, mintha egy katalógusból lépett volna ki frissen, hogy akkor most lejárattam a társaságot ezzel a proli itallal? Még nyáron sem illik ilyet inni egy belvárosi étteremben? Mert amúgy nem szoktam fröccsözni, csak nyáron, ha nagyon nagy a hőség. Ám Kati szerint nem sértettem meg semmilyen íratlan szabályt, nem én vagyok az első a világtörténelemben.

Azért a szódát csak szerintem megmutatta a hölgy a bornak, biztos, ami biztos. Mivel azonban a bor remek volt, nem reklamáltam. Eközben kiderült, Imi barátja abban a szállodában dolgozik, ahol megszálltam, sőt, ő engedett be a parkolóba. Imi azt is megosztotta velünk, hogy ő kockás füzetbe fog blogot írni. Miután sikeres felsővezető, nem ér rá mindenféle személyre szabásra, meg képekkel való bohóckodásra. A társaság üdítő volt, ittam minden szavukat. Panni ismertette a legújabb parfüm divatot, azok beszerzési helyét, reptéri kalandjait. Gyöngyi, Viki az anyaság nagyvárosi örömeit, Zsófi pedig kalandos, izgalmas, új életét. Nándi sajnos nem tudott velünk lenni, a finom vacsora, amit neki rendeltünk, talán még mindig ott díszíti az asztalt.

Szerencsére a taxi nem jelentett különösebb kihívást, ám a hangyával teli ágyam annál inkább. Imi és Norbi feltehetőleg azt gondolja, nekem az is tökéletes, hiszen biztosan bolháktól hemzsegnek a hétköznapjaim, ahhoz képest a hangya egy felüdülés, hiszen azt könnyebb lesöpörni. Nos, nem, főleg, hogy eltévedt külföldi fiatalok a youth hostel helyett véletlenül szállodába foglaltak, ám az előbbinek megfelelően viselkedtek, hangoskodtak hajnali egyig, amikor is kikiabáltam a résnyire nyitott ajtón, hogy: silence! Fogalmam sincs, hogy miért pont ez jött ki a számon, de így sikerült, ráadásul csend lett. A hangyák, amiket amúgy csak reggel vettem észre, össze-vissza csíptek, így alig tudtam aludni. Szerencsére legalább annak az egyirányú utcának a végén lehetett balra, nagy ívben kanyarodni arra a bizonyos feltúrt főútra, így 15 perc alatt kint voltam a városból.

Tényleg elszoktam ettől az élettől, nem is hiányzik, de most olyan nagyon jól esett!