2018. jún 01.

Mi azért csak elvinnénk a konyhabútort is

írta: Falusi Élet
Mi azért csak elvinnénk a konyhabútort is

Mindig van eggyel lejjebb…

Mesébe illő gyorsasággal ment el a városi ház, és lett helyette a tavi. Decemberben már a miénk volt az új ház. A kedves, idős házaspár, akitől vettük, egy új építésű társasházba szeretett volna befizetni abban az esetben, ha nekünk nem sürgős, hogy kiköltözzenek. Miután a felső szint is egy komplett lakás, úgy voltunk vele, maradhatnak. Sőt, ingyen maradhatnak. Fizessék a rezsit és ne aggódjanak a költözés miatt. Idén december 31-ig lakhatják a házunkat még, ingyen. A szerződés megkötésekor a férjem megbeszélte a kedves, idős párral és a velük szoros barátságban lévő ingatlanossal, hogy ugye a konyhabútor marad. Nagy hümmögés következett, de végül beleegyeztek, hogy marad, és mi is ott hagyjuk a városban a miénket.

Időnként lementünk a tóhoz, és ott töltöttünk az emeleten pár napot. A néni és a bácsi mindig lelkesen fogadott bennünket, nagy örömmel, érdeklődéssel vettek körül. A néni mindig nagy cuppanós puszikkal köszöntött, mi pedig vittünk nekik finom szalámit és trágyát a kis veteményesükbe.

Az idill azonban pár hete véget ért. A néni félre hívott, hogy megmutassa nekem, a szép gyümölcsfákat a kertünkben, majd maga mellé ültetett a hintába és csacsogtunk. Beleszőtte egyik-másik mondatába, hogy milyen szegények is ők. Minden bizonnyal nagyon szegények, a néninek igen jó munkája volt, most adott el egy nagy házat, és nagyon büszke arra, hogy az új a legmodernebb technológiával épül, az egyik legjobb környéken. Így szokták ezt a nehéz anyagi körülmények között élők.

Eljött az indulás ideje, bepakoltunk az autókba. A férjem pár perccel hamarabb indult el, mert még volt dolga. Mielőtt elindult elmesélte: a bácsi közölte, ők inkább mégis elvinnék a konyhabútort, mert egy ilyen 1,2 millió forintba kerül, és igazán megérthetjük, hogy ez nekik most nagyon sok, különben is, a házuk 3%-kal drágább lesz, mint amiről eddig szó volt. Éreztem, ahogy tetőtől talpig elönt az a düh, és legszívesebben ordítottam volna. De csak bőgtem három falun át. Hogy a jóéletbe futhatunk bele ilyen aljas tróger emberekbe.

Felhívtuk a segítőkész ingatlanost, aki azt a jó tanácsot adta, hogy ugyan valóban ezt beszéltük meg, de szerinte inkább hagyjuk, hadd vigyék, a nénivel úgysem lehet bírni. Mikor mondtam ennek a kedves hölgynek, hogy jó, csak mi nem szeretnénk hoppon maradni, közölte, hogy de hát van egy házunk. Ja, akkor ezek szerint minden mást el lehet belőle vinni? Nekünk csak a négy fal jár?

Még azon a héten a férjem leült velük beszélni, hogy ezt a beszélgetést inkább felejtsük el, nem ebben állapodtunk meg. A drága, jóságos néni azonnal ügyvéddel kezdett fenyegetőzni, meg lobogtatta a szerződést, hogy abban bizony nincs benne, hogy ott kell hagyniuk a konyhabútort. Igaz, hogy megállapodtunk, hogy marad, de ők szegény idős emberek, gondoljon a férjem a saját anyukájára, és legyen megértőbb velük. Az ingatlanos ekkor már azzal jött, hogy szegény néni demenciás, és legyünk megértőek. A férjem kezdte elveszíteni a türelmét, és mondta az ingatlanosnak, aki feltehetőleg azon van, hogy az általunk kifizetett konyhabútorról csak úgy lemondjunk, hogy a néni szerintünk tök jól van, mert mindenre emlékszik.

Két nappal ezelőtt elvittem a szerződést egy ügyvédhez, aki jót mosolygott rajta, mert egy totálisan semmitmondó, értelmetlen szerződés az, amit aláírtunk. A konyhabútor kérdés törvényben nem szabályozott, azt külön kellett volna a szerződésbe belefoglalni. Nesze semmi, fogd meg jól. Az a ház fél éve a miénk. Nem akarom elhinni azt, hogy tényleg nekünk kell majd most nekiállni harcolni azért, hogy amit kifizettünk, ne vigyék el. Ráadásul mindenre az a válasz, hogy szegény idős házaspár. Pedig egy minden hájjal megkent, rafinált, okos nőről van szó, aki ezt már rég kitalálta. Egyszer, még húsvétkor el is szólta magát, csak azt meg én nem vettem komolyan, azt hittem, csak véletlen nyelvbotlás volt. Véletlenek pedig nincsenek. Most már biztos.

Szólj hozzá