Elég nehéz volt feldolgozni, hogy nincs csatornahálózat. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, legalább sokkal környezettudatosabban kezdtem élni. A gyerekek születésekor amúgy is változtattam a mosási szokásaimon, hogy minél kevesebb vegyszerrel érintkezzen a bőrük, így nem volt gond még egy szintet lépni ezen a téren. Főleg, miután számos jó tanácsot kaptunk arra vonatkozóan, hogy hová érdemes az emésztőgödör hígabb részét engedni. Ezt iszonyú undorító volt még hallgatni is. Így persze már érthető, hogy az árkok vize miért olyan büdös. De van, aki a másik földjére engedi, azt jól van az úgy. Nincs is sok dolga a szippantós traktornak errefelé. Szerintem csak a közintézmények használják, de a magán szféra számára ismeretlen a traktor sofőrjének személye. A legszebb, amikor nyáron, a gyerekek ezekben az árkokban hempergőznek egy szál bugyiban/kisgatyában.

Na, de! Eljött az idő a reformokra és a közművesítésre!

Ősszel kezdődtek a munkálatok. A kezdeti sokkból, hogy esetleg a frissen, szülinapomra elkészült parkolómmal kezdik az úttest feldarabolását, az rázott fel, hogy pillanatok alatt vékony sárréteg borított mindent. Itt amúgy is veszélyes üzem a sár, mert elképzelhetetlenül masszív és ragad is, de ezt már számtalanszor leírtam. Viszont most egy kis korcsolyapálya lett az utcából, kész életveszély volt gyalog vagy biciklivel. Ezzel persze nem lehet mit tenni, ilyen, és kész, örüljünk a majdani végeredménynek. Én őszintén örülök is, mindegy, milyen út vezet oda.

Az utca népének vigyázó szeme folyamatosan a munkásokon volt. Bevallom, ha előttünk dolgoztak, én meg az ablaknál (ott van az irodám), én is kétpercenként kipillantottam, hogy a markoló kanál nincs-e túl közel a kocsihoz (bár általában máshol parkoltunk), vagy nem kerül-e veszélybe a parkoló, amire három évet kellett várnom (egészen konkrétan arra, hogy ha kiszállunk a kocsiból, ne süllyedjünk el bokáig a sárban). A többiek viszont minden egyes munkamenet után fogták a lapátot, a seprűt és lekaparták a sarat az előttünk lévő betonról. Minden nap újra és újra. A nyugdíjas szakasz gyakorlatilag egész nap kint állt a háza előtt.

A parkoló szerencsére megúszta, én pedig megszoktam a tolatva közlekedést. A mi utcánkkal kezdték a sort, így mi élvezhetjük leghosszabban a kővel felszórt úton való közlekedést. Ami bennem felmerült ezzel kapcsolatban, hogy az addig rendben, hogy minden egyes házig eljuttatják a csatornát, mindenki rá tud majd csatlakozni, de mi van azokkal, akik nem akarják majd. Igen sok szájból hallottam, hogy minek az, eddig is teljesen jól megvoltak nélküle. Ráadásul azt anyagilag már mindenki maga állja, így pláne veszít a dolog a vonzerejéből. Sőt, a két szomszédos faluban sincs, akkor meg tényleg minek ez az egész cirkusz.

Az őrület akkor kezdődött, amikor kijött a jó idő. Egyszerre több helyen indultak meg egymástól függetlenül a munkák. Kommunikáció a brigádok között feltehetőleg nem nagyon van, mert nem egyszer áll elő olyan helyzet, hogy egy-egy rész gyakorlatilag megközelíthetetlenné válik. A munkák kezdetén felkészültem arra, hogy miután a világ végén vagyunk, egy kicsi településen, feltehetőleg nem lesz olyan olajozott a munka. Arra is felkészültem, hogy lesz némi közlekedési káosz, mert még ha kicsi is a falu, akkor is be kell időnként a kocsiba ülni, főleg, ha az ember elhagyja annak határait. Nyilván nem arról van szó, hogy esetleg biciklivel vagy gyalog kell elmenni két szál sárgarépáért. Többször reggel is inkább sétáltunk az óvodába/iskolába, mert gyorsabb volt, mint kocsival. Ezzel nincs is gond. De egy szép, napos délutánon, amikor a postáról szerettem volna eljutni a szarvasmarhatelepre telepakolt csomagtartóval, és az út másfél perc (!) helyett harminchárom percig tartott, elborult az agyam. Minden utca vége le volt zárva. Ezek nagy része viszonylag szűk, így a pickuppal nem is tudtam megfordulni, hanem tolatni lehetett csak. Persze, oké, addigra már úgy közlekedtem hátra, mint előre, de ember legyen a talpán, akinek 4-5 ilyen utca után nem fogy el a türelme. Amikor elfogyott az enyém, megkérdeztem az egyik társaságot, hogy miért nincs kitéve az utca elején, hogy zsákutca, mert nagyon kellemetlen, hogy az ember csak a végén szembesül vele, hogy nincs kijárat. Az egyik munkás bambán a képembe bámult, a másik meg unottan beleharapott az almájába és vállat vont. És itt eltört bennem valami. Nagy lendülettel eltolattam addig az utcáig, pontosabban dűlőútig, amin előtte végigjöttem. Ekkor olyan pofont kaptam, hogy azt hittem, el is ájulok. A dűlő végén ott állt három munkagép és egy k.va nagy lyuk. Kivágódtam a kocsiból, és ami a csövön kifért, az jött. A maréknyi munkás csak állt és döbbenten/értetlenül, ám de nagyon türelmesen hallgatta a dühkitörésemet. Amikor kifulladtam, az egyik óvatosan megszólalt. „Csókolom, mi két hete itt vagyunk. Az előbb nem a velünk párhuzamos utcán tetszett menni?” „De! Az lehet!” Vágtam rá dühösen és persze szégyenkezve. Természetesen bocsánatot kértem tőlük és elmeséltem a kálváriámat. Nagyon kedvesek voltak, mondták, hogy tökéletesen megértik, hogy felbosszant, hogy nem jutok ki a labirintusból. Tőlük tudom, hogy minden csapat független a másiktól, ahány utca, kb. annyi vállalkozó. Kérdeztem, hogy miért nem lehet kitáblázni a zsákutcákat rendesen. Nekik például nem volt annyi táblájuk, amennyire szükségük lett volna.

Azóta sok zsákutca tábla került ki. Minden egyes munkagép elé. Azoknak az utcáknak kerül csak az elejére, ahol viszonylag közel dolgoznak hozzá, a többinél viszont továbbra is el kell menni a munka helyszínéig, ami sok esetben a legvégén van, hogy szembesüljünk azzal, megszívtuk. De reklamálni nem lehet, hiszen a tábla kint van. Onnantól zsákutca csak, addig tök simán el lehet jutni…