...ha a vége jó.

Na, igen, most már le merem írni, legalábbis 2018-ra vonatkozóan.

ENYÉM A KONYHABÚTOR!

És, ahogy "ígértem", én főztem benne az újévi lencsét.

Persze, nem volt ez olyan egyszerű. Pár hete még ott tartottunk, hogy a december 31-ig szóló szerződés ellenére Vér Néni azt rikácsolta a férjemnek, hogy február végéig ő bizony onnan ki nem viszi a bútorait, ha nem tetszik forduljon ügyvédhez. Azt, hogy pontosan mire gondolt ekkor, nem derült ki. Nem volt ő ott albérlő, sem tulajdonos, semmi. Én pontosan tudtam, hogy, ha ő ott hagyja velem egy fedél alatt a bútorait, akkor azokat kirakom az udira kerítésnek. Őszintén szólva tudtam, hogy tőlem valamiért tart a nyanya, mert még ősszel egyszer megizente, hogy nehogy megharagudjak azért, amiért ő azt mondta, hogy "nem érdekli a tulajdoni lap, az a ház akkor is az övé", hiszen ő azt természetesen nem úúúúúgy értette. De azért ezzel a február végével felbosszantottak. Elutaztam hát, hogy beírassam a gyerekemet egy jó iskolába és megmondjam Vér Néninek, hogy mire én oda beteszem a kis lábaimat, neki már a szagát sem akarom érezni.

Természetesen úgy volt, ahogy lenni szokott, amióta beköszöntött a fűtés szezon, hogy az emeleten nem volt fűtés. 13 fok volt odafent. A kis tróger Vér Néniné Bácsi még odalökte hetykén, hogy fűtsek magamnak, ha akarok. Háát, ez sajna benyomta a rossz gombot, és ahelyett a beszéd helyett, amivel készültem, csak az lett, hogy ők viszont takarodjanak innen december 31-ig. A Bácsi vissza akart vágni, ám erre előkerült a hallottaktól ledöbbent édesanyám és olyan speechet tartott, hogy én a helyükben eret is vágtam volna. Anyukám nem volt feldühödve, így aztán nem kiabált, nem vagdalkozott, csak bámulatosan röviden, pontosan összefoglalta, hogy ők egy idős házaspár, akik egy éve idegen fiatalokkal tartatják el magukat. Oké, hogy kettőn áll a vásár, de akkor legalább viselkedjenek tisztelettel "kenyéradójukkal", és vegyenek vissza. Én persze iszonyú dühös voltam, és dolgozott bennem az a sok minden, amit már ezek kiejtettek a szájukon, így csak simán utána kiabáltam: csaló, szélhámos!
Ez sehogyan sem illett oda, szükségtelen is volt, na meg gyerekes is, de tudtam, ha jól akarok aludni, ki kell mondanom és kész. Különben is, a sok elfojtott, ki nem mondott dolog, amit visszatartunk, csak torokgyulladást okoz, szóval az egészségemre is vigyáznom kellett.

A fiamat egy szuper iskolába sikerült beíratni, pedig nem abba a körzetbe tartozunk. Az igazgató nagyon szimpatikus, okos ember. Az iskola jó hírű, jól felszerelt, és mesés környezetben van. Csak álltam és néztem sokáig, olyan jó érzés volt a tudat, hogy sikerült. Amit tudtam, megtettem, a többi már nem rajtam múlik. Nem is gondoltam, hogy egy iskolába beíratás tud ekkora stressz lenni. Azóta beszéltem egy nagyon szeretett barátnőmmel, és kiderült, ő is ezelőtt áll, és ő is álmatlanul forgolódik emiatt. Megnyugodtam, hogy az iskola-para egy létező jelenség. Sajnos a korábbi elméletem minderről ugyanis nagyon megdőlt.

Időnként szóba került itthon közöttünk, hogy hol karácsonyozzunk. Számomra számos okból egyértelmű volt, hogy itt szeretném tölteni az ünnepeket. Egyrészt, ez a gyerekek otthona egyelőre, nekik igenis fontos, hogy a fészkükben töltsék el ezeket a jó eséllyel meghitt, nyugodt napokat. Másrészt, a hátam közepére sem kívántam azt, hogy odahurcolkodjunk, aztán meg vissza. Ráadásul emlékeszem, milyen feltöltődés volt számomra az, hogy tavaly december 24. és január 2. között nem léptem ki a kapunkon. Mindenki hozzánk jött, így nem volt rá semmi szükség. Idén ráadásul apukám állapota eleve meghatározta a bezárkózás lehetetlenségét, úgyhogy pláne nem akartam még több utazgatással tölteni az ünnepeket. Végül, mivel Vérék amúgy is lapultak, itt ért bennünket a karácsony. Nagyon jól esett a nyugalom, a csend és a harmónia. Az stressz okozta eszméletvesztés ráébresztett arra, hogy muszáj elengednem dolgokat, ha nem akarok mindenkivel kiszúrni. Szóval a tóparti házra is tettem nagy ívben. Egészen addig, amíg december 27-én be nem nyöszörögték Vérék, hogy kiköltöztek, átvehetjük a saját házunkat, ha "akarjuk". Kösz.

Két napom volt erre testben és lélekben felkészülni. Négy gyerek, fél ház. Viszont tudtam, hogy óriási előnyre teszünk szert költözés terén, plusz, ami nálunk van, az a miénk, tetszik, nem tetszik. Úgyhogy nagy levegő, és irány a tópart. Az átadásra csak Vérné Bácsi jött egy másik bácsival, akiről később kiderült, hogy valamelyik baromi lelkes vej.

Mindent, de MINDENT vittek. Inkább volt ez vicces, mert egy kétszintes házból egy társasházi lakásba költöztek, de a karnisokat, a lámpákat, de még a postaládát is leszerelték. Utóbbi tényleg jó poén volt, főleg ahogy észrevettük. Cserébe befújt a kertbe a szél egy ötszázast, ami hivatalosan is annak a jelképe lett, hogy nem érdemes ilyeneken bánkódni, mert az élet úgyis kárpótol. Ami viszont k.va nagy szerencsém, hogy Vér Néni betegesen kényszeres, így még a villanykapcsolók, konnektorok, csapok is ragyogtak. Egy röpke óra alatt átfertőtlenítettem mindent, ami azért egy átlagos költözésnél nem jellemző. Emlékszem, amikor nővérem új lakásba költözött, és vállaltam, hogy kitakarítom. Egy pici lakás volt, de olyan koszos előző lakókkal, hogy embertelen munka volt kitakarítani. Egy nagyon cuki párt váltott ott tesóm, de horrorfilmbe illő mocskot hagytak maguk után. Ráadásul a kollégám volt az egyik, akire azóta rá sem tudok nézni, mert csak azt a rettenetes dzsuvát látom magam előtt, ha ránézek.

Szóval ennyi előnye van annak, ha pszichopatától vesz házat az ember.

Úgyhogy december 31-én tényleg abban a bizonyos konyhában főtt a lencse, és sült ropogósra a frissen vágott mangalica-duroc röfi csülke. És igen, az eddigi legjobb konyhám, szóval igenis megérte kiverni érte a hisztit. Ráadásul benne volt az árban, szóóóvaaaal.....

És ez még nem minden! Tavaly év elején vittek el tőlünk bikákat. Az egyik "törzsvásárlónk" szállított el tőlünk 20 bikucit, amiért cseszett fizetni. Április környékén kezdtem el őket hívogatni, hogy hát nem ártana lassan fizetni. A tulaj eleinte úgy csinált, mintha velem azért nem akarna beszélni, mert a férjem a férfi a cégben. Mivel nem szálltam le róla, a férjem meg nem akart ezzel foglalkozni, végül nekem kezdett el mindenféle abszurd magán jellegű problémákkal takarózni. És ekkor jött a török gengszter, aki megpróbált nagyon csúnyán átverni. Hiszem, hogy mindennek van oka, így azt gondolom, Musztafa Üzülnek az volt a hivatása, hogy ráébresszen, nem kell itt jófejkedni, meg folyton mások érdekeihez igazodni. Miután Üzült simán feljelentettem lopásért (fizetett is egyből), "törzsvásárló" ellen pedig fizetési meghagyásos eljárást, majd végrehajtást indítottam. Azon aggódtam, hogy mivel ez egy viszonylag kis összeg, lehet, hogy mi már ki sem leszünk fizetve. A végrehajtótól megtudtam, hogy a másfél milliárdos árbevételű cég fülest kaphatott, mert mind a 10 bankszámláján 0 Ft van. Nagyon aggódtam, hogy akkor ezt buktuk is. Legnagyobb meglepetésemre azonban senki az ég világon nem indított semmilyen eljárást ellenük, pedig nem hiszem, hogy egyedül nekünk tartoztak. Viszonylag gyorsan kaptam is az értesítést, hogy lefoglalták a luxusautójukat, illetve az egyik transzporterüket. A végrehajtó elmondta, hogy higgyem el, ez hatni fog, mert ezek általában nem szívlelik, ha kihúzzák a seggük alól a mercit, vagy a bömbit. És tényleg. Basszus, ennyi. Ha nem fizet a kedves tetű "ügyfél", azonnal (!!!) végrehajtóhoz kell fordulni, mert ha nincs luxusautó, azonnal nyílik a pénztárca. Amint megtörtént a lefoglalás, máris megkaptam a fizetési időpontokat. Nyilván addig nem oldják fel a foglalást, amíg ki nem fizetnek engem is, és a végrehajtót is. Sőt, a sorrend természetesen fordított, mert először a végrehajtót kell kifizetniük. Vicc, hogy megéri valakinek másfélszeresét fizetni a tartozásnak. A könyvelőnk ennél durvább sztorikkal überelte a miénket. Érthetetlen, hogy mennyi embernek nem egyértelmű, hogy ha veszek valamit, azért fizetni is kell. Sebaj, minden jó, ha vége jó.

Itt ülök egy halom doboz tetején. Minden második percben elfog a pánik, hogy mi lesz. De mi úgy döntöttünk, hogy megvalósítjuk az álmainkat és már nincs visszaút.