Akárki akármit mond, a falu, az falu. Hívhatják nagyközségnek, városnak, de ha mindössze pár ezer ember lakik benne, és észreveszik, ha valaki odaköltözik, az nekem falu és pont.

Itt is kb. annyi gyerek jár az oviba, mint az előző faluban, sőt, még az is lehet, hogy kevesebb. Annyi könnyebbség van, hogy elfogadják, hogy a gyerek nem ehet semmit, amit nem én viszek, és kész. Nincs olyan, hogy "egy kis krumplipüré mit árthat" vagy "egy kis morzsától, amit a pap bácsi a szájába tesz nem lehet baja", a nem az nem. A gyerekem számára a glutén az méreg, senki nem akar rábeszélni egy kis lazaságra.

Viszont mi az utolsó félévre csatlakoztunk be ebbe a csapatba. Négy év óvoda után a lányom nem onnan ballag, ahol eddig a fél életét töltötte. Sajnálom, de talán még az óvodai ballagás az, ami a legkevésbé jelentős jelenlegi helyzetünkben. Arról nem beszélve, hogy a lányom a legrugalmasabb, legelfogadóbb a családunkban, kár is lenne tagadni. Szóval nem volt alkalmunk megismerni mind a gondozókat, mind a szülőket alaposan. Bevallom, most sem töröm magam különösebben, sőt semennyire. Az iskolára fókuszálok, ez van. Ebből kifolyólag nem is csacsogok az óvó nénikkel. Úgy látom, ők sem keresik a lehetőséget a hosszas beszélgetésre, hiszen sok gyerek nagyon korán érkezik, és egészen sokáig marad, így folyamatosan el vannak foglalva. Az előző faluban azért jóval kényelmesebb volt a nevelők élete, hiszen csak pár gyerek érkezett korán, a zöme fél kilenc körül esett be. Fél négykor viszont gyakorlatilag kiürült az intézmény. Ha nagyon belemerültem a munkámba, és csak fél körül indultam el a lányomért, akkor tuti ő volt az utolsó, aki arra várt, hogy haza mehessen.

A második héten nagyon vidáman jött haza a lányom az új oviból. A dajka néni ugyanis volt olyan kedves, hogy megmutatta a lányomnak az összes házat, ahol eddig lakott. Mivel a lányom még kicsi, és a memóriája még tökéletes, meg tudta mondani annak a háznak is a pontos címét is, ahonnan 2,5 éves korában elköltözött. Természetesen a falusi ház címét is tudja, és az új címünket is. Hat éves, el is várható. A gugliörsz pedig van olyan jófej, hogy meg is tudja mutatni, hol vannak ezek, és milyenek. Mekkorák. A város/falu melyik részén helyezkednek el.

Azt is megpróbálták "kiszedni" a lányból, hogy anya mégis mi a jó eget csinál. Viszont, mivel még túl korán kérdezték, így a lányom frappánsan annyit mondott: "Dolgozik, otthon rámol!"

Engem alapvetően nem zavar, hiszen természetes, hogy érdekli őket, kinek a gyerekére vigyáznak. Régen erre volt jó a családlátogatás. Sőt, amikor a fiam elkezdte a városban a magán ovit (államiba nem vették fel, hiszen aki GYES-en van egy kisebbel, az mégis mi a fenét képzel?), ők is kijöttek családlátogatásra. Ami nagyon fain kis esemény lehetett, ugyanis én akkor feküdtem az intenzíven, agyhártyagyulladással (nem az volt), és azzal, hogy nem biztos, hogy túl fogom élni. Ráadásul, amikor bekerültem, egy fiatal, 18 éves szervezet épp akkor adta fel a küzdelmet. Szóval a szüleim, akik otthon voltak a fiammal, rózsás hangulatban, vidáman beszélgettek a leendő gondozókkal arról, hogy amúgy tök normális családunk van, feltehetőleg az is marad, ha az anyjuk túléli.

Kaptam egyébként egy hosszú kérdőívet arról, hogy kik vagyunk, és hogyan élünk. Beírtam a cégeink neveit, mint munkahelyet, amiből ugye túl sok dolog nem szűrhető le, még akkor sem, ha letöltik a legutolsó beszámolóinkat. Megválaszoltam azt a kérdést is, hogy mikor és mivel büntetem a gyereket. Teljesen őszintén tettem ezt, mert a lányomat nem kell sokszor "fenyíteni". Nem egy balhés természet sem ő, sem a fiam. Azért nem akartam üresen hagyni, nehogy azt higgyék, nem merem leírni, bár azt nem tudom, ezzel az információval mit kezdenek. Nem  tudom elképzelni, hogy van olyan, aki leírja, hogy pl. megüti a gyereket, vagy egyéb más durvább módon bünteti.

És ha már itt tartunk, megőrülök, amikor valaki azt írja a saját, fiú gyermekére vonatkozóan, hogy: kisfiúnk. Az rövid u. Aki nem hiszi, könyörgöm, járjon utána!