Elképzelhetetlen sorsokkal találkozom. Tudom, nem csak itt, ebben a faluban történnek ilyenek. Sőt, nem csak vidéken, ráadásul nem is csak ebben az országban. Tudom, vannak ennél nehezebb sorsok is, hiszen minden csak viszonyítás kérdése. De akkor is. Néha egyszerűen nem tudom megállni bőgés nélkül. Vagy anélkül, hogy ne írjam le. Jó pár történetet írtam már le ezekről a számomra elszomorító élethelyzetekről. 

Számos történet onnan indul, hogy házasságok köttetnek igen fiatalon nem kis szülői nyomásra. Hadd lássa a falu, hogy milyen lagzit tudok én rittyenteni a gyereknek. Hadd lássák, hogy pénz a pénzhez megy. Hadd lássák, micsoda boldogságban élünk mi. Eleinte a fiatalok is élvezik, hiszen minden csak róluk szól. Pénz van dögivel, meg szép autó, jó nagy ház, minden tökéletes. A rózsaszín köd akkor kezd el felszállni, amikor megszületik a gyerek. A fiatal, még szinte gyerek anyuka magára marad, apuka éli tovább a felhőtlen életet, jön a sértődés, az elhízás, az első félrelépés, esetleg az első pofon is. Innentől persze már semmi sem olyan, mint amilyennek "ígérték". Viszont kiút az nincs. Mit szólna a falu egy váláshoz. Olyan nincs. Marad a széles, boldog mosoly, méregdrága holmik a gyereknek, mert az is azt tükrözi, hogy milyen tökéletes egy család. Aztán a fiatalok más vállán próbálnak vigasztalódni. Jönnek a pletykák, amik szintén nem segítenek. A gyerek meg jó eséllyel csapódik ide-oda. Valaki mindig ad neki enni, meg elviszi az óvodába. Innentől kezdve a nagy boldog család már főként nagy eseményeken villant, olyankor igyekeznek meggyőzni a világot, hogy annak a kisgyereknek van a legcsodálatosabb élete. De az, hogy aznap este mond-e neki mesét valaki, az már senkit sem érdekel. Cumi be a szájába, azt majd álomba sírja magát. És akkor ez még a jobbik eset.

A szintén korán gyermekáldásban részesülő kevésbé gazdag gyerekek már másként oldják meg a szeretlek/nem szeretlek problémát. Ott csak szétmennek, a közös gyerek meg sok esetben landol valahol. Nagyszülőnél, nevelőszülőknél, vagy csak úgy csatangol az utcán étlen, szomjan, de "legalább" nem hagyták el. Számomra döbbenetesen sok anyuka hagyja el a gyermekét. A rosszabb eset viszont még nem is ez, hanem, amikor anyukára rájön az ötperc, és egy-két hétre visszagyalogol a gyerek életébe. Aztán ki. Majd újra felbukkan a karján egy kicsivel, akit ajnároz, hiszen az új pasitól van. Az elhagyott gyerek élete innen már visszavonhatatlanul tönkre ment. Nemcsak eldobták, de találtak helyette egy sokkal jobbat. Olyat, akit nem dobnak el. Olyat, aki kell. Az elhagyott meg bepisil, instabil, sírós, félős, agresszív, hol ez, hol az. Embertelen kínzás.

Aztán vannak a drága mamák. Nem is hiszem el, hogy mennyi drága mamát éltet a menyének/vejének az élve elrágcsálása. De nagymamák sokasága is elképzelhetetlen erővel van azon, hogy "ha nekem szar volt, nektek is az lesz!". Ugye itt a legfőbb ellentét abból van, hogy a nagyszülő még egy olyan világban nőtt fel, ahol a nők nem is feltétlenül jártak iskolába. Az én nagymamám csak az első négy osztályt járhatta ki. Egy életen át irigyelte azokat, akik megtehették, hogy tanuljanak. Számára szörnyű volt nézni is, hogy valaki, aki megtehetné, hogy bármit megtanuljon, az mondjuk nem teszi. De itt most nem is erről van szó. Hanem arról, hogy ők a teknő, és a tűzhely mellett töltötték életük nagy részét, keményen dolgoztak a háztartás tökéletes vezetésén, a gyerekek felnevelésén. Este finom vacsorával várták haza a ház urát a tökéletesen tiszta házba. Emellett a háztájiról is ők gondoskodtak, kora reggeltől késő estig égett a kezük alatt a munka. És akkor jön az onoka, felveszi a kurvás ruháját, elmegy Isten tudja hová flangálni, "munka" címszó alatt, ki tudja, kikkel kokettál, és hogy hol. Hétvégén nyolcig fel sem kel, nem tart háztájit, kocsival oda megy, ahová csak akar. Elmegy csapatépítőre, van takarítónője, elrángatja az urát étterembe, ráadásul van mosó-, és szárítógépe is. Hogy rohadna meg.

Ezek persze végletek, tudom én. De annak a jó pár onokának, aki ezt kifogta, annak maga a pokol. Pláne ha nem is onoka, hanem annak a felesége vagy férje. Itt csak annyiban más, mint mondjuk egy nagyobb városban, hogy nagyobb eséllyel élnek egy házban, még akkor is, ha külön épületben. Számos család él együtt a szülőkkel/nagyszülőkkel. Van, ahol jól működik, van ahol baromira nem. És ahol nem működik, ott mindenki szenved. Az is, aki állja, és az is, aki szítja folyamatosan a feszültséget. Anyukám mondja mindig viccesen, hogy az a biztos, ha a kedves mama nem tud átslattyogni papucsban. Van ebben valami. Persze az megint egy másik történet, ha az ember szülei állandó segítségre szorulnak, de most nem is arról van szó. Vagy a kényszer szülte a helyzetet, vagy egy akkor egyszerűbb/olcsóbb megoldást nyújtó ötlet, de az biztos, hogy szomorú a végeredmény.

Persze még mindig jobb az összes fenti eset annál, ha az ember hajléktalan, súlyos beteg, nem jut ivóvízhez/elegendő táplálékhoz, mert hiszen minden csak viszonyítás kérdése. Ugyanakkor azoknak, akik ebben élnek mindez sovány vigasz.