Elsétált mellettünk hatszáz kilométerre egy trópusi vihar, és a legmagasabb fokú harckészültség lépett életbe a szigeteken. A Konzul asszony személyesen vállalt telefonos ügyeletet arra az esetre, ha valaki az ítéletidő miatt bajba kerülne. Iskolaszünetet rendeltek el, én pedig szombat délután nagybevásároltam, majd teljesen kiürítettük a teraszt, hogy a szélviharnak ne legyen mit elvinnie. A körülöttünk nyaralók nem vették ezt ennyire komolyan, pedig nem ártott volna. Ha őrületes vihar nem is lett végül, de három napon át megállás nélkül esett az eső. Állítólag két évre elegendő vízzel töltötte fel a tározókat. Szóval több jót hozott magával, mint rosszat. A testem bele is nyugodott, hogy eljött az ősz, ideje bekuckózni. Meg is lepődött, amikor néhány nap múlva újra verőfényes napsütés jellemezte a nap nagy részét. Igaz, amikor olyan "őszies" időnk volt, akkor is ujjatlan felsőben vagy nyári ruhában élveztem a friss reggeleket. 
Pár nappal később jött a régi jó barátunk, a calima, az afrikai homokot szállító, forró szelecske. Ilyenkor napokra eltűnik az óceán, a nap perzsel, a kontaktlencsémre rátapad a sok, finom szemcse, és maszkban voltam kénytelen elmenni a fogadóórákra. Mindkét gyerekem osztályfőnökével leültem, hogy megtudjam, minden rendben van-e. Nagyon büszkén jöttem haza, ugyanis sikerült velük mindent megbeszélni. Jobban izgultam, mint a szülői előtt, és amíg a fiam tanárát vártam, még félhangosan ismételgettem az előre összeírt mondatokat, kifejezéseket. Legalább azzal is tanultam valamit. Igazából egy csomó mindent. 

Ha pedig szóba került az iskola, le kell írnom az eddigi tapasztalatokat.

Először is, amíg annak idején a "mi volt a suliban?" kérdésre rendre a "semmi" választ kaptam, most, ahogy kilépnek a gyerekek a kapun, egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva mesélik az élményeiket. Például azt, hogy az ötödikesek énekóráján az volt a feladat, hogy az igazgató vicces grimaszokat vágott, és ki kellett bírni nevetés nélkül. Vagy azt, hogy az egész iskola táncolt és vonatozott az udvaron a nagyszünetben. Ugyanúgy tanulnak is, de bőven hagynak a gyerekeknek időt a játékra, a bolondozásra. Hiszen végül is gyerekek. Mikor játszanak és bolondozzanak, ha nem most?

Vicces volt, amikor a fiam osztályfőnökének teljes természetességgel mondtam, hogy ha nem sikerül a gyereknek minden tantárgyat abszolválnia a nyelv miatt, legfeljebb megismétli az évet. (Én erre már felkészítettem őket, hogy ne kelljen nagyot csalódniuk. Csak a fiamnál van erre esély, ugyanis kizárólag páros években van ismétlés, páratlanban nincs.) Azt nem mondom, hogy erre a kijelentésemre a tanár "éktelen haragra gerjedt", de a döbbenet és a felháborodás nem írja le igazán azt, ami az arcára kiült. Fel sem fogta, hogy lehet egy gyerek sorsát szeptemberben eldönteni vagy akár csak megjósolni. Őszintén remélte, hogy ezzel nem riogatom a fiamat. Nem is mertem megmondani, hogy de. Sőt. Ezzel kezdtem a kiköltözési bulit.

Év végén négy napos, iroda által szervezett szuper kirándulással zárják az általános iskolai éveket. A buli ennek megfelelően nem is olcsó, főleg, hogy egy másik szigeten lesz. Viszont erre is van megoldás, ugyanis a gyerekek egy katalógus termékeit árusíthatják a rokonoknak, a család barátainak, amivel megkereshetik rá a pénzt. Nekünk nyilván nincs kinek árulni, úgyhogy kénytelen leszek néhány évre feltankolni mosószerből, ruhacsipeszből és karácsonyi sütiből. Vagy lehet, inkább elajándékozom egy jótékonysági szervezetnek, úgyis viszek nekik ruhákat is. Annak több értelme van, mert a halmozás gondolatától is kiver a víz. Talán ezért is kellett nekünk ez a kiköltözés. Rájöttem, mennyire elcseszett dolog a gyűjtögetés, mennyire értelmetlen és pazarló. Természetesen az ásványékszerek kivételt képeznek ez alól. Abból sosem elég...

Íme a calima: