Néhány hete biztos voltam benne, hogy landolás után az első dolgom lesz megírni, hogy migráncs lettem a rothadó, hanyatló, kapitalista nyugaton. Még a repülőtéren is azt hittem. Főleg, hogy a szorongó, időnként pityergő gyerekeimmel is azon viccelődtem, hogy hamarosan csövesből migránccsá lényegülünk át. A szívem szakadt meg értük, ugyanakkor pontosan az vigasztalt, hogy miattuk tesszük. Az ő jövőjüket szem előtt tartva döntöttünk úgy, hogy inkább a hanyatló nyugat, mint az, amivé a hazánk lett. Kiegyensúlyozott, vidám gyerekeket és magunkat akarok egy kitágult világban. Aztán, amikor megérkeztem, és leültem az erkélyünkön, és csak bámultam az elképesztő látványt, ami elém tárult, már nem érdekelt semmi, ami az előtt történt. Súlytalan és elképesztően távoli lett. 

Lehet, indítok valami önmegvalósító, vizualizációs, megmondós blogot is, ugyanis minden okom megvan rá. MINDEN, DE MINDEN kívánságom teljesült eddig. Ráadásul ez volt a legvadabb. Hogy én...egy szigeten...az, pontosabban AZ Atlanti-óceánban. 

Sok-sok éve szerettem bele az Atlanti-óceánba, még az USA-ban. Hűvös, esős, ködös idő volt. Én meg csak álltam ott a parton, néztem a végtelen, hatalmas víztömeget, és tudtam: örökre a közelében akarok lenni. Félem és imádom egyszerre. 

Szeretem a Balatont is, hiszen az is rajta volt a bakancslistán. Sőt, azt hittem, ha odaköltözünk végre, majd megnyugszom. Aztán hiába vártam AZT a bizonyos "megérkezem" érzést, nem jött el. 

Nem tudom, hogy köze volt-e a mostani döntésnek hozzá, de mindenesetre a napi rendszeres hullahopp karikázás az utazós csatorna előtt megtette hatását. Egy szigeten képzeltem el magam újra és újra, ahol csak írok, alkotok, és adok valamit a világnak magamból.  Most pedig egy szigeten vagyok, éppen írok és alkotok, és nagyon remélem, hogy adok valamit a világnak magamból.