Lezárult az a bizonyos, életem egyik legmeghatározóbb, legtanulságosabb, legsötétebb korszaka. Nem tudom másként említeni, mint hogy sötét, pedig mindenféle érzelmekkel teli, rengeteg újat hozó időszak volt, amely nélkül ma egészen biztosan nem lennék az aki, és nagy eséllyel nem az óceán partján írnám ezeket a sorokat.
Majdnem tíz évvel ezelőtt kezdődött a hosszú, beetetésben gazdag előjáték, amit követett az a bizonyos négy tömény év, életem Józsi bácsi-féle hetvenöt százalékos pálinkája. Fejbe is vágott jó párszor. A Balatonra már úgy költöztem, hogy nem akarok céget vezetni, nem akarok alkalmazottat foglalkoztatni, másokért felelni, tettükért felelősséget vállalni, de úgy tűnt, nincs kiszállás. Erről a szopórollerről nem lehetett csak úgy leugrani. 
Azért, hogy az életemet másra cserélhessem, kellett valaki, akinek az álma az én rémálmom. Aki arra született, ami elől én menekültem. Aki abba volt szerelmes, akit én el akartam hagyni. 

Cégünk új tulajdonosa nemcsak átvette, felemelte, újraálmodta mindazt, amihez nekünk már nem volt sem fantáziánk, sem hajlandóságunk, de pár év közös munkával szerethetővé tette az utolsó időszakot. Jól esett érezni a megkönnyebbülést, ahogyan apránként levette vállunkról a súlyos terheket. Még azelőtt, hogy felmerült volna a szerepcsere, tudtam, hogy ez az övé és nem a miénk. Ez nem a mi sorsunk, hanem az övé. Egyszerűen kellettünk egymás életébe ahhoz, hogy mindenki a saját útjára terelődjön. Ha mi nem vagyunk, akkor most ő nem az, aki, és ha ő nincs, mi sem jövünk rá, mivé is akarunk válni. 

Egy éve, még azt sem tudtam, hol van ez a sziget, ahogy azt sem, hogy eszik vagy isszák a spanyolt, ma pedig ezen a nyelven foglaltam a helyi, kedvenc éttermünkbe asztalt (telefonon!), hogy megünnepelhessük: lezártuk.
Több, mint négy hónapja adok hálát minden nap azért, hogy itt lehetek. Azért, hogy a gyerekeim boldogan mennek minden reggel iskolába, ahol végtelen szeretet veszi őket körül, és ahol a legfontosabb a nyitottság, az elfogadás és az összetartás. 

Ma halloween party volt a suliban. A legkevésbé sem érdekel, hogy eddig nem volt része az életünknek, kultúránknak. Igaz, korábban sem zavart, hogy az Aldi meg a Tesco "ránk erőlteti" a csúnya nyugat vicces, szemgolyós, töltött pillecukrát meg a múmiás, szellemes, boszorkányos csokijait. Nos, a lányom ma be is öltözött, és olyan izgatott volt. Nem a halloweentől és nem is attól, hogy mostantól majd biztosan jól elnyugatiasodunk. Nem. Egyszerűen attól vetette szét a boldogság, hogy jelmezbe bújhat, és boszorkánynak öltözve szállhat fel a buszra, majd játszhatja végig az iskolában az egész napot. Ez az önfeledtség hiányzott nekem már úgy, mint egy falat kenyér. Az, hogy a boszorkányruha egy vicces jelmez, nem pedig egy súlyos szimbólum. Még mindig nem tudok betelni azzal a kedvességgel, amivel találkozom nap, mint nap, akárhová megyek. A jókedv, a mosolygás és a felszabadult létezés pedig a napi rutin szerves része.