Azt hittem, tovább tart, amíg magam mögött tudok hagyni mindent, erre alig pár nap alatt teljesen eluralkodott rajtam a mañana életérzés. Azaz a "Majd holnap". 

A két szintes házunkat mindössze két és fél raklapra csomagoltuk össze. Egy kupac jött volna hat hónap múlva utánunk, másfél pedig két héten belül. Annak ellenére, hogy a másfél raklapon a nélkülözhetetlen dolgaink vannak, úgy tűnik, azok is csak fél év múlva érkeznek meg. (Mi döntöttünk így.) A legkevésbé sem izgat, noha egy-egy kabinbőrönddel érkeztünk...

Tegnap végre addig rázogattam a bennem szunnyadó igazi nőt, hogy az egyik szupermarketben vettem egy vízálló szempillaspirált. Szerencsére a lemosással nem kellett bajlódnom, pedig tettem a kosárba szuper micellás vizet is. Ez a festék ugyanis a nap végére magától eltűnt. Megfogadtam, rendelni majd csak akkor, ha már a "végleges" helyünkön leszünk. Ha-ha. Én és a végleges hely. Főleg, miután az egyetemi városomról, Pécsről is azt gondoltam, hogy ott fogom leélni az életemet. 

Az előző sor óta eltelt két nap. Csak, hogy érzékeltessem, mennyire felpörögtem. Tegnap megnéztük az erkélyünkről látható sziklákat a másik oldalukról. Egyszerűen lenyűgöző. Los Gigantes sziklái minden irányból lélegzetelállítók. 

Ma pihenőnapot tartottunk, ami azért vicces, mert általában kilenc óra előtt nem ébredünk fel. Hiába fekszünk le legkésőbb 22:30-kor, képtelenek vagyunk előbb felkelni. A sok-sok éves stressz most próbál kipihenődni...

A pihi napot "mókás" jelenettel zártuk: ötből hárman pánikrohamot kaptunk . Egy azért nem, mert kint ült a parton, egy meg azért nem, mert hamarabb kiért, és csak üvöltött nekünk, kisodródóknak: gyertek máár kiiiiiiiiiii!!!!!
Sára lába begörcsölt, én nem kaptam levegőt, a fiam, aki az egyetlen volt, aki nem vette fel a búvármaszkját, pedig kétségbeesetten kiabált, hogy mentsem meg...Emmának volt a legtöbb esze, ő már akkor kiült a sziklákra, amikor érezte, túl veszélyes vizekre eveztünk. A fiamnak volt a legnehezebb dolga. Ő egy sima, vacak kis úszószemüvegben volt, rendre maguk alá gyűrték a hullámok, és amúgy is azt hitte, kisodródtunk a nyílt vízre. Mondjuk, Sára is és én is ebben a hitben küzdöttünk az életünkért. Egyedül Emma látta, ahogyan kapálózunk a "mediben", mint a hülyék. Mi azt hittük, egy rossz mozdulat és meghalunk. Szegény fiam, ismét patentul helyt állt. Tökéletes vízbiztonsággal úszott az "életéért". 

Már itthon vagyunk, sül a kalamári, selymes a banán bor és mindenki él. Arról nem beszélve, hogy a kilátás továbbra is lélegzetelállító, a döntésünk pedig kurva jó volt. Kicsit szerintem az utolsó utáni pillanatban jöttünk el a méltóságos urak játszóteréről...