Azt gondolnánk, hogy fél év bőven elég arra, hogy az ember szedje a sátorfáját, és külföldre költözzön. Hat hónap alatt kényelmesen el tud intézni mindent a célországban is, és itthon is.

Aha. Szinte.

Az a szerencsém, hogy elég sok közbeszerzési pályázatot adtam be ahhoz, hogy tudjam: az igazán lényeges dolgok az utolsó pillanatban intéződnek el. Most sem lepett meg (annyira), hogy az utolsó pár hét színtiszta gyomorideg, nemalvás, kapkodás. Hiába tudom azonban, hogy lassan eljön a tehetetlen megadás, majd a lemondó "leszarom" és "ottrohadjonmeg", de még nem jutottam el odáig... Attól még napok választanak el, és úgy érzem magam, mint aki mindjárt belefullad az egészbe. 

Oké, én akartam. Most is akarom, talán még annál is jobban, mint a döntés meghozatalakor. De. Akkor. Is. Nincs. Ennél. Idegtépőbb.

Mit felejtettem el? Mi az, amire egyáltalán nem is gondoltam? Mi az, ami akkor üt be, amikor már sokezer kilométerre leszek innen egy kis SZIGETEN? 

Az elektronikus naptárak, emlékeztetők mellett van egy A/4-es kartonpapír, amire egy naptárt nyomtattam. Minden napnak van egy kis kockája, amibe beleírtam a legfontosabb teendőket. Ezt minden áldott reggel-délben-este ellenőrzöm, kipiálom amit megcsináltam, a nap végén pedig egy nagy mozdulattal kiikszelem az adott napot. Minden módszer közül ez vált be a legjobban. 
Viszont pénteken reggel aggódva láttam a naptárkámban: Garga bini. Halvány elképzelésem sem volt arról, hogy mi a jó ég lehet az. Garga bini...pedig égetően fontos, ha beírtam, ráadásul rózsaszínnel, hogy véletlenül se felejtsem el. A kezemet tördelve roskadtam egy székre, és próbáltam felidézni minden egyes pillanatot a naptár elkészítése óta. Mi a tököm az a Garga bini? Rózsaszínnel!
Már vége lett a spanyol órának, amikor a nyelvemmel újra rátapintottam a szálkára, ami még a hét elején tört bele az ínyembe a fogam tövénél. G... dental!!! A fogászati klinika neve. Tudtam előre, hogy el fogom felejteni még azt is, hogy a szálkát kiszedessem. Olyan szerencsém volt, hogy úgy is fogadtak soron kívül (május után már csak hetekre előre lehet időpontot kérni), hogy két, viszonylag szűk időintervallumot adtam meg. Sőt. Pénzt se kértek, pedig magánrendelő, ahol általában az együttérző mosoly sincs ingyen. 

Jó eséllyel, még tizenkét napig fog enni az ideg. Csak remélhetem, hogy hamarabb kimerülök, és eluralkodik rajtam a "mostmármindenmindegy" életérzés. Ameddig azonban ez nem történik meg, kénytelen vagyok némi támogatást igénybe venni. Köszönöm Anettom a mait:

 Rózsaszín gin. Mielőtt felöntöttem a gyerek bodzaszörpjével, mert csak az volt itthon.