Egy éve ilyenkor még azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy azelőtt elhagyjuk az országot, mielőtt a gyerekek leérettségiznek. Ma meg két órán át töltögettem papírokat, tettem fel sorra a kérdéseimet, körmöltem a válaszokat egy olyan nyelven, amelyet még tavaly novemberben fel sem ismertem volna. Jó, ez utóbbi lehet, hogy túlzás, de mondjuk a portugáltól biztosan nem tudtam volna megkülönböztetni. Most is csak annyiban, hogy az egyikből időnként hallok ki ismerős szavakat, a másikból meg nem. 

Miután kijöttünk az iskolából, a lányom őszinte rajongással dicsért meg, amiért "csodálatosan ügyes" voltam, és megértettem mindent, illetve engem is értett mindenki. Óriási élmény volt egyébként. Mondjuk, én már tegnap is tökéletesen elégedett voltam, amikor a zárt kapuhoz kijött egy hölgy, hosszan magyarázott, majd elment. Az egyik anyuka kedvesen kérdezte, hogy értettem-e, amit mondott. Büszkén válaszoltam, hogy igen, tökéletesen, másnap fél kilencre kell menni. Sőt, azt is tudtam, hogy azért, mert aznap takarítják az iskolát, és készítik elő. Az anyuka persze nem engedett el olyan könnyen, megkérdezte, milyen nyelven beszélek, majd ő is elmondta angolul, hogy a tanárok értekezletet tartanak, ezért kell másnap visszamenni. Hát, majdnem. Na... De a holnap, és a fél kilenc tökéletesen átjött. 

Ma trükkösen spanyolul írtam össze a kérdéseket, és pár egyéb hasznos kifejezést is csempésztem a noteszba a biztonság kedvéért. Nagyon jól sikerült, időnként úgy éreztem, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek. Na, ilyenkor lelkesedett fel Héctor, az igazgató is, és kezdett olyan félelmetes hadarásba, hogy értelme sem lett volna visszakérdezni. Széles mosoly, sí-sí, jól van, menjünk a következő kérdésre inkább.

Feltűnt, hogy ma többnyire külföldiek jöttek beiratkozni. Mondtam is a gyerekeknek, milyen szuper, itt lesztek egymásnak külföldiek. Néhány perc múlva kiderült, hogy a többiek mind egy náció. Úgyhogy halkan hozzátettem: ja, ők jól ellesznek együtt a saját nyelvükön.

Szerencsére az enyémek már nem izgulnak egyáltalán. Tanulnak intenzíven spanyolul, napi szinten használják az angolt, és számukra teljesen normális dolog, hogy mindenki más nyelven beszél körülöttük. Már ez is óriási dolog, mert, akárki akármit mond, ez a jövő. És azt is meg kell cáfolnom, hogy az angollal mindenhol boldogul az ember. Hát k.vára nem igaz. Ha pedig az ember egy másik országba költözik, és ott is akar letelepedni, az a minimum, hogy megtanulja a nyelvüket, és nem tőlük várja, hogy megtanuljanak angolul. 

Az egyik családdal jött a tizenhat éves nagyfiú segíteni az anyjának a kislány beíratásában. A srác velem angolul, az igazgatóval meg spanyolul beszélt folyékonyan. Mikor mentek el, gratuláltam neki, hogy ilyen fiatalon két nyelven beszél perfektül. Szerényen kijavított, hogy négy az a kettő, de köszöni. Az anyuka is büszkén húzta ki magát, amikor neki is gratuláltam, hiszen lehet némi köze ahhoz, hogy a fia négy idegen nyelven beszél. 

Szóval nem, nem elég angolul megtanulni. Legyen legalább két-három nyelv a gyerekünk tarsolyában, főleg a mai világban. Sosem tudni, mit hoz a jövő, ne érje őket felkészületlenül. És negyven felett sem késő nekiállni tanulni. Egyre erősebb az elhatározás, hogy a németet is előszedem és leporolom, főleg, miután mostanában egy csomó dolog ezen a nyelven ugrik be először, noha a nyelvvizsga óta nem használtam. 

Ami pedig különösen tetszik itt, hogy amikor két emberről kiderül, nem egy nyelvet beszélnek, elkezdenek keresgélni, hogy van-e esetleg olyan, amelyiket mindketten ismerik valamennyire, és szót tudnak érteni. 

Hiába nem kell már nyelvvizsga a diplomához, pláne nem kettő (szakmai középfokú), mint még annak idején nekem, iszonyú fontos, hogy két-három nyelven jól megtanuljanak a fiaink és lányaink. Hamarabb lesz belőlük kiváló ispán vagy több idegen nyelven szakácskönyvet forgató családanya is, ha úgy akarják.

Nunca es tarde.