"Majd délután!" hangzik el időnként a szánkból. Az egy másik kérdés, hogy rendre olyan fél öt-öt óra környékén. Sokszor, ha kirándulunk vagy valami hosszabb programot iktatunk be, fél négy is van, hogy asztalhoz ülünk elfogyasztani az ebédet. Már egészen megszoktuk ezt a teljesen más napirendet. Ezeket a sorokat este fél kilenckor írom, de még csak most fogunk vacsorához készülődni. Én vagyok az egyetlen korán kelő, már fél nyolckor kidob az ágy, mert Istennek hála, folyamatosan írnom kell. Persze, még mindig nem azt, aminek hónapok óta elkészült a borítója. Azóta, hogy Ginám modellt állt a tökéletes képhez, már a második történet megy lassan a fordítóirodához. 

Valamelyik nap lementünk a szokásos esti csobbanásra a "medihez", amikor elszaladt valami a lábam előtt. Ösztönösen felkiáltottam: jaj, egy egér!
Mi más, ugye. A magyar ember lába előtt egér szalad. Feltéve, ha kicsi az a valami. Ha nagy, akkor süni. Időbe tellett, mire feldolgozta az agyam, hogy rákok menekülnek előlem. Az utcán pedig gyíkok szaladgálnak mindenfelé. 

Mikor bejelentettük, hogy ide költözünk, néhányan a csótányokkal riogattak bennünket. Áprilisban összefutottunk párral, és valóban, elég undi jószág. Ráadásul rohadt nagy. Eddig azonban szerencsénk van, mert a környékünkön nincs. Feltehetőleg azért sem, mert szellős, tiszta helyen lakunk. Most amúgy is holt szezon van szerencsére, éjfélre mindig elcsendesedik a nyugdíjas bulinegyed. Már kívülről megtanultam az "alattunk" lévő bár három előadójának két-két műsorlistáját. Most hétfő van, este nyolc óra negyven perc. Negyvenötkor felcsendül az Ilytől az I love you baby, és szokás szerint mindenki csak a refrén első sorát rikkantja el a két falat között. 
Amúgy viccesek, néha mi is beülünk hozzájuk. Vannak nagyon finom koktéljaik, és én a Hakuna Matata fantázianevűt szoktam kérni. Egyikük sem tudja kiejteni. Mindegyik pincér perfekt angol és spanyol, képtelen vagyok eldönteni, melyiküknek melyik az anyanyelve. Inkább szavaznék az angolra, de nehezen hiszem, hogy a teljes személyzet brit. 

Még mindig nem ment le a nap. A lányom helyi gyümölcsökből készült hideg levest eszeget, én blogot írok, szól a zene. Egyszerre van részegítő nyugalom és pezsgő élet. Éjfélkor pedig beáll az óceán illatú csend. A terasz ajtaja állandóan nyitva (amúgy is kint élünk), éjjel folyamatosan jár a friss levegő a lakásban. Még egyszer sem kapcsoltuk be a légkondit. 

Még beírom a spanyol füzetembe azokat a kifejezéseket, amelyeket ma tanultam a parton játszó kisgyerekektől, aztán keresek valami pszicho thrillert estére, hogy kicsit felzaklassam magam. Még a végén teljesen elfelejtem, milyen a stresszhelyzet.