Végre tudjuk, milyen is az, amiért igazából idejöttünk.
Számomra a cél, az ok, az iskola volt. Az, amit egy évvel ezelőtt, még elképzelhetetlennek tartottam: az európai oktatás. 
Tavaly ilyenkor még kipirult arccal érveltem a barátainknak, hogy gyereket a magyar oktatási rendszerből csak a középiskola után lehet kiemelni, mert annál jobb a világon nincs. Persze, utána muszáj, mert a felsőoktatás az már sajnos elkurvult. Nincs ezen mit szépíteni. Időközben meg olyannyira beláttam, hogy nincs igazam, hogy már több, mint egy hete a rothadó, hanyatló nyugat tanítja a gyermekeimet. 

Vicces, mert a tény, hogy nem beszélnek spanyolul, teljesen mellékes. SZÖVEGÉRTÉS dolgozatnál kaptak tabletet, hogy lefordítsák maguknak a szöveget. A lényeg ugyanis nem az, hogy milyen nyelven beszél, hanem az, hogy ÉRTI-E az adott szöveget. Tanulnak matekot, nyelvtant meg amit kell, sőt a spanyol mellett franciául is. 
A fiam angolul kommunikál egész nap, hiszen az osztálytársai mind külföldiek, akik a spanyol mellett az angolt is folyékonyan beszélik. A lányom a spanyol mellett tette le a voksát, ő azt használja, de a tanítónéni hol angolul, hol MAGYARUL segíti ki a fordítóprogram segítségével. Sőt. Az összes füzetére ráírta a tantárgyak nevét magyarul, hogy a lányom minél komfortosabban érezze magát. Eltelt egy hét, és a gyerekek számára is egy másodlagos dolog a nyelv. 
Sok ukrán jár az iskolába, a lányom osztályában többen is vannak. Viszont a fiam osztályában oroszok vannak. Az új  barátja Ian, tizenkét évesen úgy mutatkozott be: My name is Ian, I'm Russian but I support Ukraine.
Akárki, akármit mond, nekem elszorult a torkom, amikor a fiam elmesélte. Mert itt ez a normális. Mindenki más. Live and let live (élni és élni hagyni).

Egy nyáron át izgultam, hogy úristen, mi lesz a suliban, erre már több, mint egy hete gond nélkül mennek a dolgok. Az év eleji szülői értekezlet előtt igaz, nem aludtam jól két napig. A lányomé volt először, ahol a fiatal tanárnéni hosszasan beszélt a szoknyákról. Próbáltam megérteni, miért olyan fontos az a ruhadarab, de nem derült ki a végéig sem. A fiamnál könnyebb volt, mert kivetítőn olvashattam az egész szülői anyagát, ami megegyezett az Emmáéval. Nagyjából húsz perc után megvilágosodtam: nem szoknya = falda, hanem hiányzás = falta az, amiről olyan hosszan értekeztek. 
Annak ellenére, hogy a tanárok beszédéből egy árva szót sem értettem, mégis úgy mentem haza, hogy minden felmerült kérdésre megkaptam a választ. A gyerekek minden felszerelést megkaptak és vittek az első napon, van egyenruhájuk, és tökéletesen birtokában vagyunk minden fontos információnak. 

Ma vagyunk itt három hónapja. 
Az ősz őrületes hullámokat hozott nekünk a kedvenc pancsoló helyünkre. Még mindig azt gondolom, hogy ennél jobban nem is dönthettünk volna. 

Felső sor, jobból a második....