A magyar embert naponta átlag tizenhárom órát veri az ideg. Tizenhárom hosszú órán át gyötri a gyomorgörcs, a düh, a keserűség, az irigység meg a nemtudommi. Azért az nem kevés, valljuk be. Hosszabb, mint a nyolc órás munkaidő. Azt persze nem tudom, hogy ebben benne van-e már mélymagyar, évente kettőt szülő család esti pokla is, amit a tévé előtt, teszkós chipset ropogtatva kap az arcába: akkor most lesz megint Nagymagyarország vagy sem? Lebaszarintják végre a Kiskunhalasáthúzva tábla mögé a Tengerpart táblát vagy az marad ugyanolyan messze? Mert, ha nem hozzák egy centivel sem közelebb, ő is meg az összes, árokparton vígan danolászó közmunkás rokona is cseszheti megint újabb száz évig. Nem lesz pénzük vonatra olyan bazi messzire. Mert amúgy megy a franc oda. Igaz, a nagyszülők is már ebbe a kicsibe születtek bele, de hát mégis jobb lenne a tudat, hogy akár mehetnnének oda is egy belföldi jeggyel. És különben is! Meg kell mutatni azoknak  mocskoknak, hogy kivel húztak ujjat! Ja, hogy ők már el is porladtak? Az mindegy! Akkor is! A zavaros emlékek a levelezős töri érettségiről előtörnek és fájnak, de kurvára. Csakúgy, mint akkor a kegyelem kettes. 

Az egyik kedves emlékem, amikor huszonöt évvel ezelőtt megérkezett a fúvós zenekarunk Franciaországba. Az egyik zenésztársunk, aki akkor már felnőtt volt, felpattant a székéből, és visítozni kezdett: Gyerekek! Trianonban vagyunk! Szálljunk le mind, és kezdjünk el köpködni! 
Mit tudhatta ő a maga húsz évével, hogy mi is az a Trianon pontosan. Érthető, hogy a kis lepattant étterem ezzel a felirattal nagyon felkavarta a dédszülei akkor már hetvenöt éves emlékeit. Remélem, a hölgy azóta is szereti az zenét, és továbbra is felelősségteljes szavazója a magyar társadalomnak. 

Láthatjuk, van itt miért rágni a kefét. Ennyi fantom ellenség mellett kész csoda ép elmével megmaradni. Mi más magyarázná különben azt, hogy amikor az ember lánya egy zsákutcából tolat kifelé, akkor a hős, fakardját a mai napig az ágya alatt tartó, igaz magyar férfi mögé gurul, majd villogva, dudálva jelzi, hogy ő pedig előre szeretne menni. Igaz, simán megvárhatta volna a kereszteződésben is, hogy a tolatás befejeződjön, sőt, neki is úgy lett volna könnyebb, de akkor hogy mutathatná meg, hogy ki a legény a gáton? Sokkal jobb villogva, dudálva őrjöngeni. Pláne, amikor a szemét ribanc simán leállítja az autót, hogy akkor villogjál baz'meg, amíg meg nem jön az eszed.

Valamelyik délelőtt a barátnőm teraszán üldögéltünk. A hatalmas teraszról olyan kilátás nyílik a Balatonra, hogy az ember szeme könnybe lábad. Kávéztunk, beszélgettünk, és rohadtul nem zavart a szomszéd vakondriasztója, ami nagyjából három percenként akkorát visít, mint egy szopós malac. Ahelyett, hogy elszidtuk volna a néni jó k. anyját, és megbeszéltük volna, hol és hányszor jelentsük fel, majd szégyenítsük meg, azt hiszem az esküvőjén zenélő DJ-ről beszélgettünk, na meg az újabb költözésemről. Mert igen. Nekem sok ez a tizenhárom óra. Annyi idő alatt tizenhárom oldalt írok, és még jól is érzem magam.