Nagy kedvencemtől, a Guns and Roses egyik dalából idéztem. Nem véletlenül.

És akkor most hadd mutassam be végre a helyi munkaerőpiacot!

Amikor átvettük a telepeket az előző tulajdonosától, átvettük vele együtt az embereket is. Mármint azokat, akik addig megmaradtak. Ahogy nőttünk és ahogy fogtunk bele az újabb "üzletágak" kiépítésében, úgy vettük fel az újabb embereket. Alapvetően azt gondoltuk, jó a falunak, hogy itt fogtunk bele a gazdálkodásba, hiszen ezáltal munkahelyet teremtünk ott, ahol nincs sok lehetőség.

Azt már sokszor írtam, hogy itt alapvetően fóliáznak az emberek, sokan mellékállásban, de sokan kizárólag ezzel foglalkoznak. Nekik ugye nincsenek állandó alkalmazottaik, napszámosokat alkalmaznak és maguk is beállnak. A napszámosok egy részét olyanok teszik ki, akik miatt zárni kell a kaput napközben is, amit amúgy nem kellene. Még a palántálás időszakában panaszkodott egy nagyon kedves hölgy, hogy alig találni munkást, mert nem hajlandók jönni, csak úgy (!!!), ha kapnak ebédet és vacsorát. Nem hittem a fülemnek. Ő pedig állt neki a töltött káposztának. Kicsit bosszankodtam rajta, mert nem érzem tisztességesnek, hogy az ember feltételeket szab, hogy elvállaljon egy munkát, főleg úgy, hogy amúgy nincs is neki. Neki kellene kompromisszumokat kötnie, ha munkát akar, nem fordítva.

Mi azt a hibát követtük el, hogy minden áron segíteni akartunk az embereknek. Eleinte szerveztünk közös főzést, sütögetést. Többen figyelmeztettek, hogy nem kellene. Gondoltuk, mi baj lehetne azzal, ha az ember kedves és nyitott. Semmi, csak az, hogy a létező legpofátlanabb módon kezdenek el visszaélni a közvetlenséggel. Jó, bezárt a mókatár. De maradt a kényszer, hogy akinek lehet, megpróbáljuk jobbá tenni az életét, de legalábbis hozzásegíteni ahhoz, hogy elinduljon. Mert jött ugye a duma, hogy a pénz nem számít, nem a pénzért kell dolgozni, a hülyevárosi ezt nem érti, az csak a pénzt hajtja, de azért költeni a hülyevárosi pénzét, szórni két kézzel, az már jó volt. Mert az csak a hülyevárosinak fáj és annak kell is, hogy fájjon, mert Robin Hood is megmondta. Akinek van, attól el kell venni és pont. Aztán, amikor milliós károkat okozunk, akkor pedig sértődötten le kell vonulni a színről, mert az is a hülyevárosi hibája.
Majd jön a síró-rívó rakás szerencsétlenség, hogy jaj de nagyon nehííz neki, kíne egy kis előlegecske, nincs hol lakni, ledolgozza isenbizony. Le, csak közben a segítség fejében elkezd lopni, mindent, amit ér a keze. Amikor pedig az irigy főnök, aki minden egyes alkalommal adott és segített azt mondja, legalább ne lopnál, akkor vérig sértődik és hiszi, hogy vele most nagyon csúnyán elbántak. Persze egy bekamerázott telepen a lopás nem jöhetett volna létre egy segítő barát nélkül, aki amúgy az igazság bajnoka köpönyegben. Igen ám, csak az a köpönyeg elég rakoncátlan, mindig forog...
Mert azért azt is be kell látni, az, hogy az ember segít egy vállalkozást beindítani egy lelkes fiatalnak, az is egy utolsó dolog. Azt úgy kell megbosszulni, hogy amikor végre fut a dolog, jöhet a sunnyogás, majd bátran ki kell jelenteni, a tartozást én meg nem adom, az az enyém, az nekem járt, mert én vagyok a durcás Pistike és addig toporzékolok, amíg be nem száll mindenki a rezsimbe, a raktárkészletem feltöltésébe, meg az új düdűmbe. Mert az nekem jár!
Jár, csak dolgozni ne kelljen érte. Mert itt van a baj. Dolgozni errefelé nagyon büdös. Ha valaki egy pár napos, délutáni munkát ajánl, jó kis órabérért (mert s.o.s. kell neki a segítség), ekkor naná, hogy nem megy, még akkor se, ha az késő délután van, egy-két óra. Na, még mit nem! Jól be is duzzogja inkább magát a kocsmába és amellett, hogy kevés a pénz arról panaszkodik, milyen tróger az olyan, aki képes lenne őt elvenni az esti sörözés első néhány órájától. A mocsok. (Az meg hozhatja 50 km-ről a napszámosokat.)
A nyomorult vállalkozója csinálja meg magának, ha annyira akarja. És igen, meg is csinálja. Nagyon kevés állandó alkalmazott van a faluban. Mindenki családon belül alkalmaz szinte kizárólag. Valami miatt, mindenkinek rendkívül érzékeny a lelkivilága. Könnyen megbántódnak és első dühükben abba a kézbe harapnak, amelyik enni adott. Másba amúgy se tudnának mondjuk, mert mindenki kerüli őket nagy ívben már. Elnézve őket azt mondom, hadd harapjanak. Legalább ilyenkor úgy érezhetik, amellett, hogy megbosszulták a világot a nyomorért, ahonnan kitörni sosem fognak tudni, legalább egy pillanatra került valami finom falat a szájukba.