2017. okt 19.

Csupa móka kacagás

írta: Falusi Élet
Csupa móka kacagás

Tegnap az alábbi jelenetnek voltam fültanúja:

Néni kiabálva: Tyúkokat!

Bácsi kiabálva (bácsi töksüket és csak azért sem használja a hallókészülékét): Mit? Nyulakat?

Néni: Tyúúkokat!

Bácsi: Mit? Rudakat?

Néni: Tyúúúúkoooookaaaaat!

Bácsi: Mit? Juhokat?

Néni kétségbeesetten: Kooooootkotkotkotkot, kooooooooootkotkotkotkot....

Mert azért vannak itt vidám napok is. Pár hónapja például a pihenőben üldögéltünk, amíg a férfi szakasz kávézott a herélés szünetében. Arról beszélgettek, annak idején ki hová járt az iskola mellé. Ö. büszkén dicsekedett: Nekem egy füzetem volt három évig és az se telt be! Szerintük ezek csak szigorú tények, amik engem rendkívül szórakoztatnak.

Persze amikor a körülmények olyanok, nehezen veszi észre a jót az ember. Tüskével a talpunkban nem megy olyan gyorsan a séta és nem is esik jól. Három tüskével meg pláne. Szerencsére a műtét jól sikerült, a talp ütemesen gyógyul, már a haladás sem olyan nehéz és kellemesebb is. Ráadásul nem csak olyanok vannak ebben a faluban, akik szúrós akadályokat szórnak a lábunk elé, hanem akadnak szép számmal olyanok is, akik szebbé teszik az ember napját.

Egyik reggel például könnyesre nevethettem magam A. igazán elképesztő történetein. Már nem is emlékszem, hogyan került szóba, de munkájából kifolyólag sok különleges névvel találkozik. A szomszédos országban például bármilyen nevet lehet adni bárkinek. Sokszor szinte indián nevekre hajazó ötletek születnek. Így találkozhatott olyanokkal, mint Szűzies Kövér Tehén vagy Fekete Kocsmárosasszony. Ehhez képest eltörpül szerinte, (szerintem nem!) hogy amikor megszületett összekeverték egy kisfiúval. A szüleinek azt mondták, fiuk született, el is keresztelték Gyuszikának, majd másnap derült csak ki, hogy ja, nem is, ő kislány.

Ma elég mélabúsan indult a napom, tényleg tele van a kis zsákom, be sem tudom kötni a száját a sok csaló, tolvaj szemetével, a pofátlansággal, a rosszindulattal. Iszonyú energiavámpír tud lenni. Azon gondolkodtam, mennyire szeretnék valami pozitívat megélni már végre (mármint az emberek kapcsán), mert ez így nem jó. El is szomorkodtam úgy az időt, hogy sikeresen szinte az útra merőlegesen parkoltam le a hentes előtt. Egy hölgy vásárolt előttem és nagyon hosszasan morfondírozott, hogy vegyen-e még valamit. Magamban folyamatosan mantráztam, hogy csakneakolbásztcsakneakolbásztcsakneakolbászt. Azt az egy pár csemegekolbászt kérte szépen. Én meg igen felnőttesen felkiáltottam: "jajj neeee, pedig folyamatosan mondogattam magamban, hogy csak azt ne!" Persze el is szégyelltem magam nagyon. A hölgy meglepetten hátrafordult, én már lesütött szemekkel kértem is elnézést a surmó viselkedésemért, mire ő a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy jó, akkor vigyem haza nyugodtan, jó lesz neki a csípős is.  Mondtam persze rögtön, hogy nem, dehogy, nem viszem el, tényleg bocsánat, nem ér ennyit az egész, de már ment is. Folyamatosan hálálkodtam, mert tényleg elképzelhetetlenül jól esett. De még az eladó is azt mondta, mikor kiment, hogy "megette a fene, ha ennyi törődés sem lenne az emberekben mások iránt." Olyan döbbenetes volt amúgy. Annak ellenére, hogy tőlem sem áll távol, hogy nagyvonalú legyek, ha úgy adódik, de amikor évek óta küzdünk, hogy lekaparjuk magunkról a sok élősködő, vérszívót, egy ilyen kedves gesztus szinte hihetetlennek tűnik. Abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy én ezt még ma viszonozni fogom valakinek. És mint általában mindig, ez a kívánságom is szinte azonnal teljesült. A mai körutam következő állomásán belefutottam egy tanárokból álló lelkes adománygyűjtő csapatba, akik egy gyermekotthonnak gyűjtöttek tartós élelmiszert. A legnagyobb örömmel vásároltam be nekik és olyan jól esett, hogy egy kicsit viszonozhatom azt a sok jót, amit mi is kapunk az élettől.
Kicsit sajnálom a Rikárdóféléket. Egyrészt ők amikor minket megloptak, olyanok elől lopták el az ételt, akik valóban rászorulnak. Nem is tudják, mennyivel jobb az, amikor az ember ad. Óriási dolog az, ha az ember megteheti, hogy adjon. Persze nem úgy, hogy kér kölcsön, meg adományt is, majd nagyszabású falubulit rendez, amiből azért neki szép kis haszna van, hogy lássák, mennyire fontos neki a gyereknap. Nem. Hanem azért, mert szívből szeretnénk, ha annak a másiknak, aki rászorul, annak is jusson valami a jóból.
Itt a faluban sokan nagyon büszkék arra, hogy milyen trükkösen átvernek bennünket. Több éves kapcsolataink is épülnek ezekre a "jó kis átverésekre", meg a "szuper üzletekre". Tudjuk azt mi jól, hiszen olyan világból jöttünk, ahol ezeket sokkal nagyobban játsszák. Csak ez most egy másik asztal, ahová leültünk kártyázni. De csupán mert ismeretlen emberek, ismeretlen játékstílusával kell megbarátkozni, még nem jelenti azt, hogy nem játszottunk soha vagy ne találkoztunk volna hasonló "játszótársakkal". Látjuk, ahogy dugdossák, meg egymás között cserélgetik a lapokat kuncogva, hogy a hülye úgyse veszi észre. A legnagyobb ellenségek olyan példaértékűen dolgoznak össze, hogy öröm nézni. De. Látjuk. Csak ráhagyjuk. Nekünk ez egy állapot, nekik meg az életük  értelme. Sokszor filléreken, pár szem tojáson függ mások gyönyöre, hát legyen. Persze elszomorító, nagyon az, de amíg az ilyen Rikárdókat az sem zavarja, hogy a nagypapája lesütött szemmel közlekedik, addig úgysem fog itt semmi változni. Nyugodt szívvel hallgatjuk az idáig hallatszódó kacagást, mert ugye wer zuletzt lacht, lacht am besten.
Egyszer néztem egy dokumentumfilmet börtönbandákról. A bandavezér adott egy rendkívül érdekes interjút. A végén megkérdezték tőle, hogy mi a legnagyobb vágya az életben. Peace of mind. Volt a válasz. Sokszor eszembe jut, mert én is vágyom arra. Sajnos hiába mondom, hogy nem érdekel, de érdekel, csak próbálom elfogadni úgy, ahogy van. Valami értelme úgyis van, csak még nem tudom. Eddig még mindig mindenről kiderült, hogy nyomós oka van és még mindenki elnyerte a végén a méltó jutalmát/büntetését, csak ki kellett várni. Az egyik ilyenre közel 20 évet vártam. De eljött annak is az ideje.

A fiamnak közben kiderült, nem forgója van a hajában, hanem bocinyalása. Legalábbis a fodrászlány így hívja.  Azóta így hívja ő is.

img_6790.JPG

 Más okból csatoltam ezt a képet, de most, hogy jobban nézem, pont úgy néz ki oldalt, mintha egy boci végignyalta volna a fejét. Itt amúgy a villanypásztor alatt történő átbújást gyakorolja, mert már akkora területet kerítettünk fel, hogy gyakran előfordul, hogy gurulni kell alatta. Rájöttem én is, hogy jobb gurulni, mint a kettő között hajlongani.

img_6795.JPG

A lányom pedig tesz a világ törvényeire. Imádja a bikát is, és úgy kellett a villanypásztoron kívülre imádkozni.

img_6798.JPG

Ez a mesebeli folyosó pedig a tanyánkon van. A legjobb a gyerekeimnek, hogy ilyen elképesztő helyeken játszhatnak.

Kívülről pedig ilyen:

img_6774.JPG

 

 

 

 

Szólj hozzá