Egy szép vasárnap felkerekedtünk, hogy kiránduljunk egyet a leendő lakóhelyünk felett. Akkor még nem köszöntött be a huszonkét fokos tél, és nem nézett rám fenyegetően a bokazokni az egy szem ruháspolcomról. Utcára ugyan még nem kellett felvenni, de már előfordul, hogy estefelé mamuszba bújok. Sőt. Két hete kifejezetten jól esett a félórányira lévő, teljesen más mikroklímájú település meleg homokjába fúrni a lábfejemet. A vizet már kicsit bizalmatlanul méregettem annak ellenére, hogy a gyerekek hosszan fürödtek benne. 

Na, de nem is erről akarok most írni, hanem arról a bizonyos kirándulásról a falunk felett. Igaz, a települést, amelyet kiválasztottunk magunknak, csak sokára sikerült a hegy tetejéről megcsodálni, de addig is érdekes utunk volt. Egyrészt, mert nem sok hegyi sportpályát láttam eddigi életem során.

Miközben egyre feljebb küzdöttük magunkat (jó, csak én szerencsétlenkedtem, mert szandálban voltam), rábukkantunk egy mandulafára. Miután tudom, hogy létezik keserű mandula is, eszembe sem jutott enni belőle. Nem mindenki volt így ezzel a családban, úgyhogy lelkesen szedni kezdték a földről. Igen ám, de azt ugye meg is kell törni, ami nem olyan egyszerű, mint rátaposni egy dióra. Szerencsére a fától nem messze találtunk egy követ, amely pont megfelelőnek tűnt, sőt, még egy másik, kisebb kő is pihent rajta.

Micsoda szerencse, mintha csak nekünk készítették volna ide. Hajrá, törjünk vele mandulát!

Felemeltük a követ...

... hát nem mandulahéj volt alatta?

Szóval, valahol a gigantesi sziklák közelében létezik egy mandulatörő pont, amelyet érdemes meglátogani. Igaz, az ott található fa termése keserű, úgyhogy célszerű sajátot vinni magunkkal.