Valamikor tavaly, amikor már kijött a jó idő, Rikárdó egy reggel riasztott. Gyorsan zárjam be a telepeket, mert az adóhivatal emberei a faluban vannak. Értetlenül kérdeztem vissza, hogy vajon mi az összefüggés a kettő között? Egyrészt, nem tudok arról, hogy bármi takargatnivalónk lenne, másrészt azt gondolom, hogy ha az adó/vámhivatal be akar menni valahová, egy zárt kapu nem fogja visszatartani. Rikárdó ostobaságánál jobban már csak az lepett meg, amikor valaki egy könnyed beszélgetés közben elfeledkezett magáról és kicsusszant a száján, hogy "titeket amúgy is nehéz lenne megfogni, még az alkalmazottak is be vannak jelentve." Emlékszem, hogy megállt bennem az ütő, hogy akkor ezek szerint ennek már utána is jártak. Akkor még kilenc alkalmazott volt. Mondjuk ennek ellenére kétszer is feljelentettek bennünket, hogy a traktor túl mély nyomot hagy. Bár ezzel párhuzamosan üzent is a kedves, hogy jönne hozzánk dolgozni. El sem tudom képzelni az arckifejezésemet, amikor megkaptam az üzenetet. A kemény az, hogy ezt komolyan gondolta az is aki üzent, és az is, aki átadta.

Az egyik kedvenc feljelentős történetem az, amikor egy kedves úriember egy szép vasárnap délutánon leült és kitépett három lapot az unokája kockás füzetéből. Gondosan megfogalmazta a feljelentést a rohadék ellen. Meg is írta. Rafináltan három különböző papírra, három aláírással. Nem gondolta, hogy bárkit érdekel a lapok és az írások tökéletes egyezősége. Kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít. Ugye.
Vagy, amikor a tanítvány mesteréről önt egy jó nagy adag húslevest az idővonalára. Olyan jó velőset, sok betéttel. Aztán amikor pert kap a nyakába, és alul is marad nyilván, akkor meg jön az őszinte értetlenség.

És akkor most álljunk is itt meg. Nem bírom ki. (G. mennyei mustja már mennyei borrá lényegült át.) Szóval az idővonal. Számomra tökéletesen érthetetlen módon túlmisztifikálódott itt valahogy. Azt hittem vala, hogy falun a fészbúk az a főtér, vagy a tésztaüzem. Neeeeehhheheheeem. Reggel telítődtem fácseilag. Hogy tönkre is tehetnélek, de nem teszem, hanem nagyvonalúan mosolyogva elmegyek. Meg mindenki rohadjon meg, aki nem szeret. És amúgy is, tudom, hogy mindenki hátba akar szúrni, meg k.va irigy, szerelmes férjembe, szerelmes belém, ha meg nem, hát akkor azért rohadjon meg, ne szeressen senki, én sem szeretek senkit. Életbölcsességek tömege. De mind olyan frusztrált, keserű, kétségbeesett. Mindenki folyton a háta mögé pillantgat. Viszont "rossz az, aki rosszra gondol". Arról nem beszélve, hogy "mindenki magából indul ki". Aki a háta mögé pislog, annak magának is jégcsákány van a kezében készen arra, hogy bárkinek a hátába vágja. Olyan ez a szemétkedés, mint valami drog. Nem tudnak leállni. Mert a pletyka az mindig jön, alakul, formálódik, ezer alakot ölt, hozza magával az indulatokat. Ordibálóskáromkodós ma egész egyszerűen nekem jött az ajtóban. Milyen elképesztő indulat feszítheti szét azt a nőt, aki képes olyan mélyre süllyedni, hogy dühében jól bemegy az ajtón, amin kifelé jönnek hatan, csak hogy nekimehessen annak aki mellesleg a sor közepén van. Mi van olyankor, mint most, hogy észre sem vettem. Nem mondtam, hogy Ordikári, a fene a kis káromkodós szádat, mi a fészkes ceruzahegyezőt csinálsz és tanítasz épp a gyerekednek? Még idegesebben megy haza? A gyerek haját tépi majd meg jól? Valószínűleg igen.

Apropó fészkes ceruzahegyező. Fészek.

Na, mit láttunk ma???

Igen, azok. Nagyon sok! Szívből örülök, hogy mi ezeket fedezzük fel és nem az "élettársaink" gyenge pontjait.