Múlt héten egyik nap én vittem a gyerekeket reggel. Olyan messze tudtam csak leparkolni éjszakára, hogy inkább gyalog mentünk, mert amíg a kocsiig elsétáltunk volna, annyi idő alatt az iskolába is odaértünk. Így történhetett meg, hogy összefutottam egy anyukával, akivel nagyon szeretek beszélgetni, mert igen kivételes nő. Egyrészt ő az, aki számomra megtestesíti az igazi falusi feleséget és édesanyát, másrészt mégis ő az, aki ennek ellenére mégis kilóg a sorból. Ő az aki dacára annak, hogy egy nagyon szűk világban él a többiekhez hasonlóan, mégis rendkívül széles látókörű, nyitott. Biztosan köszönhető ez páratlan intelligenciájának, élni akarásának, rátermettségének és rendíthetetlen hitének, ami átsegíti mindazon, amin sok szuper karrierista, törtető, nagyvilági nő azonnal elvérezne. Sok gyermeke van és jelenleg egyedül tartja a frontot itthon. A legkisebbek még elég kicsik ahhoz, hogy folyamatos figyelmet és törődést igényeljenek.

Nagyon sokat elárul arról, hogy mindezt hogy bírja egyedül az, hogy ezek a gyerekek vidámak, kiegyensúlyozottak, viccesek, aranyosak, udvariasak. Érdekes módon ők nem szoktak mocskosul káromkodni, nem verekednek és nem hiszem, hogy csak azért, mert az apukájuk nagyon messze dolgozik és nincs alkalma időnként kiosztani mindenkinek (gyereknek, felnőttnek egyaránt) egy-egy jó adag verést.
Alapvetően nem ő az egyetlen, akinek sok gyereke van külföldön dolgozó férjjel, de olyanról rajta kívül még nem hallottam, akinek annyira messze élne a férje, hogy egyelőre fel sem merül, hogy mondjuk a karácsonyt itthon töltse.

Továbbra is nagyon szívszorítónak tartom ezt a helyzetet, hogy mennyi férj megy sokszor a világ másik végére dolgozni, hogy eltartsa a családját. Olyan is van, hogy nyugdíj kiegészítésnek mennek nagyon messzire. Vannak férjek, akik kifejezetten jó munkahelyről nyugdíjba mentek, majd ki külföldre más keze alá dolgozni, folyamatosan változó munkásszállón lakni, sporttáskából öltözni évekig, azért, hogy a szép ház, szép autó megmaradhasson. A feleségek pedig maradnak itthon a gyerekekkel vagy a fóliával, kerttel, minden hétköznapi örömmel, bánattal tökegyedül. Társ és szerető nélkül. Amikor pedig a férj évek múlva hazajön, lehet kezdeni újra az egész ismerkedést elölről. Hiszen ő egy hirtelen kitágult világból jön haza, nagyvárosból, multikulti környezetből, egészen más világszemlélettel, igényekkel.

Persze vannak olyanok is, akik párban járnak külföldre, egy-két évre, aztán hazajönnek. De a nagy általánosság mégis az, hogy a férj megy. Számomra ez elképzelhetetlen. Persze biztosan könnyű így kijelenteni, hogy nem vagyunk egy rendkívüli élethelyzetben. Mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, hogy ez így van.

Van még egy vicces apróság a nőkkel. Azokat leszámítva, akik köztudottan alkoholisták, nem illik inni. Olyat, hogy nők elmenjenek egyet iszogatni (nem lerészegedni!), beszélgetni nyilvános helyre, hát az meg végképp elképzelhetetlen, botrányos, undorító. Pedig én kérem szépen szeretek néha iszogatni. Berúgni nem, mert abból kiöregedtem, sem fizikailag, sem máshogy nem bírnám, főleg két kicsi gyerekkel, de hogy kinek és mit árthat egy kis szalonspicc nagy nevetésekkel, jó sztorikkal, hát sosem fogom megérteni.

Csirió!