Még egy hete sem lakutunk itt, amikor elkezdtek záporozni a kérdések, hogy naaaaaaa, van már barátnőd? Van már olyan család, akivel összejártok???? Zavartan próbáltam hárítani, hogy ja, hát olyan cuki mindenki, nem is tudunk választani, ki legyen a legigazibb öribari életre halálra...

Egy dolog nagyon beárnyékolta az anyósoméknál tett látogatásokat. Az átjáróház. Anyukám is utálta a tanyavilágban mindig, amikor egyszer csak ott állt valamelyik szomszédasszony az ajtóban, hogy szevasz Gabikám, jöttem! Nem volt ez és nincs is most sem másként anyósoméknál sem. Jönnek, leülnek, esznek, isznak. Akkor is, ha éppen vendégek vannak a háznál. Sőt. Akkor igazán. Potya tizi, potya ebéd, potya uzsi, potya vacsi, egy kis feles, egy kis lótúró, mindegy mi, csak bőséges legyen. Órákig elüldögélnek ott, nem törődve azzal, hogy a háziak épp mit szerettek volna aznap csinálni. Na, én ettől rettegtem, amikor idejöttünk. Szerencsére ez itt nem akkora divat. 2-3 próbálkozás volt, de azokat úgy leszereltem, hogy ihaj. Amikor a legpletykásabb ismerősünk rokona felbukkant a vicces felütéssel, hogy "kell egy vendég?" (komoly, ezzel jönnek a vicces kedvű hívatlanok), lazán rávágtam, hogy hát, most nagyon nem, de gyere csak be, nekem úgyis mennem kell pár percen belül. Nyihahahhaaa. Sajnálom, ez van. Nem vagyok spontán, soha életemben nem voltam az, már feltehetőleg nem is fogok megváltozni. És utálom, ha olyanok nyomulnak be az otthonomba, az életterembe, akiket az utcán is nagy ívben kikerülök.
Mi bizony zárjuk a kaput. És csengőnk sincs. A postás tudja, ha itthon a kocsim, akkor az ablak alatt dolgozom feltehetőleg, elég bekopogni azon. Más meg ne jöjjön.

Arról nem beszélve, hogy sima, közönséges betolakodók vagyunk, akiket soha az életben nem fognak befogadni, csak megtűrni. Ezen tök fölösleges aszalódni, ez ilyen. Még azt sem veszik be, aki már harminc éve itt lakik. Hiszen nem is idevalósi, csak harminc éve költözött ide. Nekem amúgy sem voltak illúzióim. Szüleim is lehúztak négy évet egy kis faluban. Az volt a fura Édesanyámnak, hogy valahogy minden titka kitudódott. Persze ő sem könnyű eset, elég forrófejű és mondja, ha kell, ha nem a véleményét. Nem értette, hogyan tudódhat ki minden, hiszen csak a legjobb barátnőjének, egyetlen bizalmasának mondta el féltett titkait. Aztán évekkel később rájött, hogy a frissen szerzett legjobb barátnéra egy hangszóró volt szerelve. Így jöttem én falura. Felkészülve a legrosszabbra. Igazából kicsit olyan ez, mintha az ember tévéinterjún lenne. Figyel, hogy szép, választékosan beszéljen, óvatosan fogalmazzon, úgy, ha másnap esetleg nyomtatásban látja valahol, hát ne kelljen szégyenkeznie. Big Brother és Kandi Kamera egyben. Mindig van egy fék, hogy csak olyat mondjak, amit bárkinek mondhatnék. Persze, már elszakadt a cérna az olyan utolsó rohadékoktól, mint Rikárdó, meg a szerencsétlen ganéturkász rokona és van, hogy olyat mondok, amit a nyomdafesték nem tűrne. De én azt vállalom mindenki előtt is. Amúgy meg egyre kevésbé érdekel, hogy ki és mit gondol rólam. Tisztában vagyok vele, hogy a női szakasz szerint otthon ülök egész nap és nem csinálok semmit, hiszen a saját vállalkozás lényege ez, a pénz pedig terem az árokparti bokrainkon. Egy utolsó ribanc vagyok, hiszen rendkívül dühösen szoktam követelni a mocsadékoktól a tartozásaikat. És ki hallott már olyat, hogy pár százezer forintért valaki így cirkuszoljon. Arról nem beszélve, hogy én idióta szuka, fel merek háborodni azon, hogy valami pszichopata ordenárén káromkodik a hatéves gyerekemmel, miután a fia rendszeresen fojtogatja, rugdossa óvodás kora óta. Szóval nehéz pályán edzek, de így van ez jól. Számtalan elképesztő történet van a fejemben, jegyzeteimben, különböző doksikban, itt a blogon és ezt mind ennek a falunak köszönhetem. Benyomódott egy olyan gomb, amit visszapöckölni már nem lehet. Alig várom ugyan, hogy a ringatózó vitorláson írhassam a történeteimet, amíg a gyerekek az orrban lévő kuckójukban alszanak, vagy akár iskolában vannak és egyedül, tök egyedül hallgatom azt a bizonyos csobogást, de be kell vallanom, szívem mélyén, minden egyes sztorinak örülök. Legyen az bármilyen kretén. Mert bennem az egy történetté kerekedik abban a szent pillanatban. Amikor ordibálós káromkodósék elsuhantak gyorsan köszönés nélkül, mögéjük léptem és búgó hangon odaénekeltem a kis fülükbe: szijjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaasztóóóóók. Ők azt hiszik, bolond vagyok, én meg örülök, hogy megtehetem. Mert ez nekem jár.

Szóval ezek fényében kell feltenni a kérdést, hogy van-e már legjobb barátnőm és összejárós családok. Arról nem beszélve, hogy nagyon nehezen nyitok és barátkozok. Sokkal hamarabb elegyedek szóba férfiakkal, mert ugye velük sokkal könnyebb. Nem kombinálnak. Nem értenek mást az alatt, amit mondanak. Nem hiszik, hogy mást értek az alatt, amit mondok. Ordibálóskáromkodós férje dühödten hívta fel a férjemet, amiért ráüvöltöttem a gyerekére mások előtt, hogy hülye, idióta. Aztán a rapporton kiderült, hogy jó, nem, és a gyerekhez sem szóltam ugyan (!!!!), de úgy értettem azt, amit mondtam. Na. Egy férfi általában épp elég elfoglalt azzal, hogy szabályosan lélegezzen ki és be, ahhoz, hogy ráérjen valami teljesen mást elképzelni ahelyett, ami valójában megtörtént. Így válik az ember lányából egy csapásra ribanc. Szerencsére a férjemet nem zavarja, így aztán nyugodt szívvel ribanckodhatok. Aki meg félreérti, azzal meg nem tudok mit kezdeni.

Éééééés! Mindezek mellett igenis találtam barátNŐt. Pedig nem is kerestem. Maximum könnyű flörtre voltam és vagyok nyitott, no strings attacehed! És mégis. Nem meglepő, hogy akik igazán közel kerültek, ki is lógnak a sorból. Nyitottak, "világot" látott emberek, akik nincsenek bezárva. Tudják, hogy van élet másutt is és azt is, hogy a Föld biza nem lapos. Nem zavarja őket, hogy szeretek olvasni, az sem, hogy azért tanulok vért izzadva, mert csak. Van humoruk, tudják, mi az önirónia és elfogadják, hogy nem akarok gyökeret ereszteni. Persze tudom, hogy ehhez valóban nagyon nyitottnak és elfogadónak kell lenni, hiszen a falusiak nagy része példátlanul ragaszkodik a szülőföldjéhez. Drága egyetemi barátnőm is faluból jött, most nagyvárosban él, de alig várja, hogy eljöjjön az idő, amikor újra visszaköltözhet. A gyermekei kedvéért él a city közelében, hogy ők majd könnyebben tudjanak boldogulni, de őt és a férjét úgy húzza vissza a szíve, hogy majd belehasad.

Én nem szeretnék a szülővárosomban élni, pedig az az egyetlen igazi otthon számomra. Falun akarok élni, de nyugalomban.