Persze, tudom, gyakorlatilag közhely már ez is. Attól függetlenül akkor is, még mindig uralkodó életérzés. Ez valahogy stabilan kapaszkodik, nem ereszti el ezt az országot. Bár az ilyen kijelentésekkel is csínján kell bánnom, ugyanis pár hete egy ismerősöm kitett az idővonalára valami kirohanást a panaszkodásról, amire odaírtam (ezért nem szabad soha kommentelgetni), hogy "meg ne kérdezd egy magyartól, hogy van, mert még képes és elmondja". Erre aztán több se kellett néhány számomra teljesen ismeretlen embernek, azonnal magyargyűlölő lettem. A zsidóbérencezést azért nem vártam meg, gyorsan töröltem az írást. Basszus. Ne már! Ez egy iszonyú régi "vicc". Tizenhuszon éve mondta egyszer valaki arra a történetemre, hogy amikor az USA-ban, egyszer igen magam alatt voltam a magánytól és honvágytól, egy férfi megkérdezte: how are you? Mire én: well, és már öntöttem is a nyakába, szerencsétlen fickó legnagyobb megdöbbenésére a nyomoromat.
Viszont mára már szerintem az aktív fészbúk felhasználók zöme a frusztrációját, menthetetlen magányát éli ki a trollkodással, beszólogatással és a mély mondanivalók posztolgatásával. Íme néhány "kedvenc" wannabe nagyon mély gondolat, amit feltehetőleg tanító, nevelő szándékkal tettek ki.

Nem tudom, én ha végre a hajón állhatnék (feltehetőleg nem ilyen ruhában és kizárólag retikül nélkül), nem pont ilyesmin törném a fejem.

Szerintem simán örülnék, hogy végre nyár van, jó idő és hogy nem kell hajnali négykor disznót kergetnem a kamionra. Sőt! Főznöm sem kell és úszhatok is mindjárt egyet. Arra meg azt nézném, hogy a gyerek nem nyomja-e a húga fejét indokolatlanul sűrűn a víz alá.

A következő állandó feeling, ami a környék szinte összes női lakosának állandó rémálma: mi a fenét beszélnek róla????
Ettől vannak ki mind egytől egyig. Nekem könnyű ugye, mert nem vagyok függő viszonyban senkitől és ráadásul úgy vagyunk mi is, mint Jamie (akinek a csodalámpája van), hogy amikor úgy döntünk, lecsúszunk azon a bizonyos csúszdán és máris egy másik világban vagyunk. Nem csak akkor mehetünk, ha nyaralás van, 1-1 hétre, hanem bármikor, korlátlan időre. Van fészkünk máshol is. Nincsenek itt rokonaink, így biztosan nem fog nagymama szeme villámokat szórni rám a csigaleves felett, mert azt hallotta a piacon, hogy kilátszott a csipkebugyim az óvodai családi napon és már az imaházban is mindenki azért imádkozik, hogy megmentsen a pokol tüzétől. Még OrdibálósKáromkodóssal sem kell soha többé egy szót sem beszélnem, ha nincs hozzá kedvem. Sőt. A rokonaival, barátaival sem. Jó, a rokonaival lehet, miután már szinte mindenki rokona mindenkinek. Napi szinten kerül ki valami ilyesmi. Ugye sugallani azt szeretnék, hogy őket aztán nem érdekli, de azért átüt rajta a kétségbeesés.

Aztán van az a szint, amikor már minden mindegy. Mindenki megcsalt mindenkivel mindenkit. Körbeértek a feljelentések. Mindenki eladott mindent, amit mástól lopott. Mindenkinek minden szennyese kikerült a nyilvánosság elé. Mindenki kirúgta az összes naplopót, az összes kocsmatöltelék könyöke elkopott. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még a környék összes gumiabroncsa is elfogyott, így tüzelni sincs már mivel: