Egy nyári délutánon hosszan beszélgettem Edittel. Ő tősgyökeres helyi erő. Valahogy arról folyt a diskurzus, hogy mennyire más itt élni, mint bárhol máshol. Nemcsak amiatt, hogy zárt közösség, mint minden falu, hanem, hogy egy másik nemzethez tartoznak. Azok sem feltétlen tartják magukat magyarnak, akik szinte nem is beszélik azt a másik nyelvet. Edit annyiban különbözik a nagy többségtől, hogy elvágyik innen. Évekig dolgozott egy szépségéről híres magyar  nagyvárosban, ám egy családi tragédia hazahívta. Mire a család túljutott a krízisen, jött is a következő. Végül Edit nem ment vissza. A szíve azóta is húzza oda, ha tehetné, azonnal, gondolkodás nélkül menne. De nem teheti. Nem hagyhatja itthon az amúgy egészséges, ereje teljében lévő édesapját. Nem, mert majd egyszer eljöhet az a nap, amikor megöregszik, beteg és gyenge lesz. Lehet, hogy az csak tíz év múlva következik be, vagy húsz, de akkor sem. Véletlenül sem gúnyolódom. Egészen egyszerűen nehéz azonosulnom ezzel, hiszen két unokatestvérem él New Yorkban, az egyikük még az édesapja temetésére sem tudott hazajönni (bele is betegedett). Nagynéném 18 éves kora óta él Németországban. Barátnőim élnek Angliában, Svájcban, osztálytársak Belgiumban, Dániában, Hollandiában, Ausztráliában és az USA-ban. Elmentek, hogy jobban éljenek. Nem 3 órányi kocsiút távolságra, hanem több órányi repülőút választja el őket a családjuktól. Sokszor a kényszer, sokszor csak egy jobb élet reménye viszi az embert távol a hazájától. Nyilván a legjobb mindenkinek az lenne, ha a családja közelében találhatná meg a boldogságát. Nem hiszem, hogy bárki arra vágyik, hogy csak karácsonykor láthassa a szeretteit. Ugyanakkor a falusi ember valahogy nehezebben mozdul bármerre is. Nagyon erősek a családi kötelékek, ráadásul több generáció él egy faluban. Az esetek nagy többségében a házaspárok mindkét tagja helyi, így aztán nem csoda, ha az óvodai ballagásra ki kell bérelni a kultúrházat, ha minden közeli rokon el akar jönni. Na, ezért van az, hogy mindenki mindenkinek rokona szegről-végről. A nagy elköltözés általában a 20 km-re lévő városka, vagy esetleg a 34 km-re lévő megyeszékhely. Az utóbbi esetében viszont már nagy lépésről van szó.

Alapvetően az én generációm az, aki itt a faluban foggal-körömmel ragaszkodik a szülőföldjéhez. Sok esetben magához a házhoz is, ahol felnőtt. Eltéphetetlenek a kötelékek még a legutáltabb rokonokkal is. Tisztelem a hozzáállásukat. Szegény Edit, többször tettem fel neki az okoskodó kérdésemet: mégis mikor akarod megvalósítani az álmodat? 80 évesen? Ez nagyon igazságtalan tőlem. Nekem "könnyű". Nem találtam még meg azt az otthont, ami a szülővárosomat pótolja. Pontosabban kialakítja bennem azt a kötődést, amit az iránt a város iránt érzek annak ellenére, hogy nem szeretnék ott lakni. Szeretem azt a várost én is nagyon. Ismerem minden zegzugát. Élvezem, amikor esetleg két autóval megyünk a szüleimhez, a hazaúton imádok egyszer csak valamerre lekanyarodni és elhagyni a férjemet. Mert én arra is kitalálok a városból. Ez nyilván olyan élmény/érzés, amit csak OTTHON érez az ember. Szóval nem fair tőlem ez a kérdés. Neki a lelkiismerete azt diktálja, hogy itt éljen. Akármilyen jó is abban a bizonyos városban, nem tud elszakadni. Ezt szívta magába az anyatejjel, hogy a család mindig, minden körülmények között együtt kell, hogy maradjon. A másik történet egy házaspárról szól, akik mindketten egy órányira dolgoznak innen. De az egyikük édesanyja itt lakik, így szóba sem jöhet, hogy ott éljenek, ahol az egész napjukat töltik.

Érdekes is ez amúgy nagyon. Olyan szoros kapcsolatban él gyakorlatilag mindenki, mindenkivel, hogy igazi ValóVilág hősök módjára időnként vérre mennek egymással. Tépik egymás haját, marják egymás húsát, majd másnap, mintha mi sem történt volna, együtt állnak sorba vidáman a postán. Néha olyan durva összecsapásokról hallok, hogy én a büdös életben a közelébe nem mennék annak, aki így bánik velem, ők meg mintha mi sem történt volna, mennek tovább. Persze, lehet, nem is tudnának másként tenni. Hiszen ők így, együtt egy baromi nagy család. Még ha fel is jelentik egymást az adóhivatalnál, arról sosem feledkeznek meg, hogy bonbont adjanak a másiknak születésnapja alkalmából, vagy gigantikus méretű koszorúval kedveskedjenek az új lakónak a márvány kempingben.

Ugyanez a helyzet a külföldön élő férjekkel. Gyanútlanul felteszem a "magától értetődő" kérdést: "Mi a fittyfenéért nem ment az egész család?!" A válaszom pedig minden esetben a döbbent tekintet.