Amikor szembesültem azzal, hogy Mustafa Üzül bizony nem utalt, aggódni kezdtem. Miután ez alapvetően egy „sima” késedelmes fizetés, gondoltam, várok egy hetet. Nem volt könnyű, ideges voltam, mi lesz, ha ezek addigra fel is szedik a sátorfájukat és eltűnnek. Azt megnéztem, hogy kié a cég. Egy magyar és egy külföldi tulajdonosa van, 2016-ban alakult. Az adóhivatal oldalán nem szerepelnek egyik fekete listán sem. Viszont ennél több nem derült ki, még csak elérhetőséget sem sikerült hozzájuk szerezni.

Elmentem egy ügyvédhez, a konyhabútoros problémámmal együtt, és megnyugtatott, jó nagy sz.rban vagyok elvileg, hiszen ugye akárki jöhetett ezzel az erővel az állatokért, akárkinek kiadva magát. Persze, ok, ezen már túl vagyunk, hülyék voltunk, pont. Ettől függetlenül ez nem jogosít fel senkit arra, hogy eltűnjön fizetés nélkül egy kamion választási bikaborjúval. Meg úgy egyáltalán semmivel.

A nagy megkönnyebbülést nem hozta meg a beszélgetés, így a fővárosi vacsoraestem sem lehetett továbbra sem annyira felhőtlen, de legalább tudtam, mehetek a közjegyzőhöz egy újabb lépést megtenni. El is mentem, ahonnan már küldtek is vissza az ügyvédhez, hogy újabban fizetési meghagyásos eljárást már csak ügyvéd kezdeményezhet a közjegyzőnél, nehogy valaki kimaradjon a táplálékláncból, és éhen vesszen. Ez számomra azt jelentette csupán, hogy fizethetek azért is, hogy kifizessem a közjegyzői eljárás díját. Win-win-win.

Eltelt pár nap, tudtam, a közjegyző napokon belül megizeni Üzülnek és Cimboráinak, hogy szarban a haza, tessen fizetni, különben el kell adni az a bömbit a szivárványos napszemüveggel együtt. De továbbra sem éreztem azt, amit szerettem volna. Egy dolog kattogott folyton a fejemben, hogy a másik kijáratot is el kell torlaszolni a patkánylyukon. Így ma reggel elmentem a szomszédos városba a rendőrségre, hogy két késeléses cirkusz között én is feljelentést tegyek.

Az úriember segítőkész, megértő és szolgálatkész volt. Szépen elkészült a jegyzőkönyv, miközben hívott a férjem. Szerencsére feltételeztem, hogy nyomós okkal hív, amikor tudja, hol vagyok. Így is volt. Üzül üzlettársa, egy magyar nő hívta azzal, hogy ő csak most értesült, mi is történt itt az elmúlt egy hónapban. Ő szerencsétlen véletlenek sorozata révén mindeddig azt sem tudta, hogy a világon vagyunk és hogy nekik állatot adtunk el, és természetesen azonnal fizet. Én viszont ekkor már nem voltam hajlandó megállni. „Hiszem, ha látom”. Mondtam a két rendőrnek és folytattuk tovább. Mikor végeztem, felhívtam a nőt és tájékoztattam a felszámolási eljárás megindításáról, illetve a feljelentésről is. Emellett részletesen elmeséltem neki azt a bizonyos szombat délutánt. A hölgy elmondása szerint Üzül viselkedése is csak a rossz csillagállásnak köszönhető, amúgy ő egy nagyon rendes, tisztességes ember, csak azt hitte, hogy át akarom verni, és csak védte a hazát. Ebbe most inkább nem megyek bele, igazából mindegy is.

Mire hazaértem, megérkezett az átutalás, amit le is jelentettem mindkét szervnek. Van az a mondás, hogy: segíts magadon, Isten is megsegít. Erről már nagyon sokszor kiderült, hogy szent igaz, szerencsére most is elég volt a tettek mezejére lépni, noha tudom, piszok nagy szerencsénk volt.

By the way, azt is megtudtam ma az uraktól, hogy az is bevett szokás marhafelvásárlóéknál (tisztelet a kivételnek), hogy vízzel teli tartályt rejtenek a kamionba, és a mérlegelést követően, a felhajtást megelőzően, azt leengedik. Erre most ezeknek simán lett volna lehetőségük, hiszen én nem mozogtam aznap velük. Feltehetőleg nem történt ilyesmi, mert az állatok összsúlyával azért nagyjából tisztában voltunk, de ezek szerint egy pillanatra sem szabad őket szem elől téveszteni. Ma is tanultam valamit, de remélem, ennek a tudásnak nem kell majd hasznát vennem.

Az összes tartozós, szélhámos köcsögnek meg üzenem, Buksi lassan kijárja a kutyaiskolát, és indulunk behajtani.