Áprilisban nagyon magabiztosan azt gondoltuk, hogy kibérelünk egy lakást májustól augusztusig, majd iskolakezdésre beköltözünk a sajátba. Istennek legyen hála, hogy a segítőkész ingatlanos/általános segítő/utazásszervező hölgy baráti ajánlata a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta, és azonnal érzékeny búcsút vettünk tőle. Pedig lehetett volna engedély nélkül épült társasházat venni befektetésnek azzal, hogy "kénytelenek lesznek előbb vagy utóbb engedélyt adni rá, ha már megépült", illetve a piaci ár két és félszereséért apartmant bérelni három hónapra öt havi bérleti díjért. Csak úgy okosmagyarosan. Nem is tudom, hogyan tudtunk mindennek ellenállni.
Június közepén beköltöztünk a mesés kilátással rendelkező, "hatalmas terasszal" ellátott apartmanba. A történet folytatása miatt kell az idézőjel, hiszen mi valóban úgy hittük, ennél nagyobb terasz nem is létezik. Egészen addig élhettünk ebben a boldog tudatban, amíg Hajni és Tamás gigantkus méretű balkonjára ki nem tettük a lábunkat. Majd utána én is bérletem egy lakást, amíg a férjem a barátaival mulatott, és ott is legalább kétszer akkora "udvar" várt, mint ahol laktunk. 
Mindegy is, szerettünk ott, és tényleg a lehető legjobb kezdés volt. Az, hogy a kiutazás előtt két héttel visszamondták azt, amire leszerződtünk, teljesen mellékes. Végül is, egy mesés helyen lakhattunk hat hónapig.

Október lett, mire végül érdemben elkezdhettük az otthonkeresést. Addig nézelődni is alig mertük, mert mást sem hallottunk, mint hogy iszonyúan pörög a tenerifei ingatlanpiac, csak pénzzel a teszkós szatyorban érdemes nézelődni, mert úgy veszik a jó házakat, mint a cukrot. 
"Ma meg kell néznetek, mert holnap megy egy nagyon komoly érdeklődő, és akkor tuti lecsúsztok róla!"
"A tulaj a hét végéig el akarja adni, ha holnap nem nézitek meg, esélyetek sincs!"
Oké...

Amit először el kellett fogadnunk, az, hogy a hirdetések jó része nem is él/nem is abban a városban van/inkább kiadnák/mégsem adják el/már rég nem aktuális.

Volt egy ház, amit a férjem még az ideérkezéskor kinézett magának. A Sárga Ház. Amikor eljött az ideje, meg is tudtuk egyből nézni, tetszett is nagyon, hiszen TÉNYLEG hatalmas (100 nm-es) volt az egyik terasza. A másik fele akkora, illetve egy tágas erkély futott körbe a ház második szintjén. Látni lehetett az óceánt, a hegyeket, az egész falut. Minden tökéletesnek tűnt azzal az aprósággal, hogy a nemhogy a ház, de még a telek sincs bejegyezve a mai napig. 
A kezdeti pánikot hamar felváltotta ismét a lelkesedés, mert a spanyol ingatlanos döbbenetes alapossággal vetette bele magát az ügybe. Megszerezte a település rendezési tervét, megnyugtatott bennünket, hogy a ház olyan jó helyen van (a főtéren, a templom mellett), hogy azt a kutya nem akarja piszkálni, úgyhogy "belefér az időbe" az engedélyek megszerzése. Szuper. Három lehetséges utat is felvázolt előttünk a már sokat látott úr, aki maga is egy olyan ház tizenegyedik emeletén lakik a főváros szívében, amely csak a hatodik emeletig létezik papíron. 
Azt a lehetőséget választottuk, hogy kibéreljük a házat addig, amíg a hat örökös (ja, igen, mellesleg egy örökségről beszélünk) elintézi a papírmunkát. A bérleti díj természetesen benne van a vételárban. Szuper, pár nap, és végre költözünk. 

Ja. Csakhogy ők, mint kiderült nem gondoltak egy fillért sem fizetni, úgy vélték, ez a mi dolgunk, ha már annyira ott akarunk lakni. A kanárió család elképzelése az volt, hogy adunk annyi előleget, amiből nekik futja minden, a házzal kapcsolatos ügyintézésre, és majd, amikor készen vannak, szólnak. Az ügyintézést két hónapra saccolták ők, de a spanyol ingatlanos előtte már tájékoztatott bennünket, hogy alsó hangon négy, de inkább hat hónappal kell kalkulálni. 
Nagyon nehéz volt elengedni azt a házat. Főleg a továbblépést. 
Kedvetlenül kértem az ügynökséget, hogy márciusig hosszabbítsuk meg a bérleti szerződést.

Néhány nappal később a kislányomnak sétálhatnékja támadt. Mivel éppen jógáztam, a férjem kísérte le a partra. Séta közben a különböző ingatlanirodák kirakatait nézegették. Az egyik nagy, brit iroda ablakában láttak pár hirdetést, amely számunkra érdekes volt. Meg is beszéltük, hogy másnap bemegyünk együtt, pedig korábban  fel sem merült, hogy ilyen nagy irodával "szóba álljunk". 
Annak ellenére, hogy azokban a napokban nyitották meg az ötcsillagos szállodájukat is, az irodában dolgozó hölgy végtelenül kedves, lelkes és segítőkész volt. Sőt. Örömmel tudatta, hogy épp folyamatban van egy ház beárazása, de szívesen szól, amint végleges lesz. Pár nappal később üzent is, hogy felkerült a hirdetés. Másnap megnéztük a házat, a vizit végén ajánlatot tettünk, amit egy órával később el is fogadtak. Napokon belül szerződtünk, egy hónappal később költöztünk. Minden papír rendben volt, sőt, nem is értették az aggodalmukat, hiszen egyáltalán nem árulnak olyan ingatlant, amellyel nincs minden tökélesen rendben. Minden közmű átírást intéz az iroda, mégpedig az eladó védelmében. Ettől függetlenül egy nap alatt elintézték nekem az internet bekötést, a biztosítást, mindent. Pedig a vásárlással kapcsolatos ügyintézésre kaptam magyar irodától 8 000, azaz nyolcezer €-s ajánlatot. Persze, volt, aki 1 500 €-ért is vállalta volna, hogy "átnézi a papírokat", de nekem jobb volt így, hogy azok a bizonyos papírok eleve rendben voltak. 

Egy tipikus kanári házba költöztünk, két nagy terasszal. A felsőn, annak rendje és módja szerint ott feszül a ruhaszárító kötél, amelyre én mindig azt mondtam: na ezt, soha. Nehogy már ott libegjen a falu közepén (felett) az ágynemű. Akkor sem, ha a világ tetején, a forró, decemberi napsütésben pár óra alatt megszárad...Na, még mit nem!