Mert időnként elszakad.

Nekem most jött el az ideje. Már egy ideje lógott a levegőben. A tóparti ház nyamvadt lakói átlépték azt a határt, amit nem kellett volna, ha azt akarják, velem  ne gyűljön meg a bajuk. Nos, megtették, én pedig szépen összefoglaltam nekik, hol is van az ő helyük ebben a történetben. Közben indokolatlanul stresszeltem a fiam új iskolája miatt is, pedig simán beírattam egy jól felszerelt, szép iskolába, egy nagyon szimpatikus igazgató jóváhagyásával.

A lavina egy pofonnal kezdődött. A soromra vártam egy üzletben, ahol havonta elköltünk pár százezer forintot. Előttem, egy fiatal férfi vásárolt karcsúsított, prémes kabátban. Magas hangja, és hatalmas őzike szemei voltak, dús, fekete szempillákkal. Lehet, hogy tévedek, de ezeket a paramétereket készen kapjuk, nem igazán van lehetőség válogatni. De amit ez a fiú kapott azután, hogy távozott, azt alig hittem el. Nagyon elkeserített, ahogyan beszéltek róla, csak mert már nem volt jelen. Úgy éreztem, meg kell védenem. Onnantól már nem a jófej törzsvásárló voltam, hanem valaki, akire a jelenlétében azt lehet mondani, hogy "fúj".

Már kezdtem a fentiektől újra megnyugodni, amikor édesapámnak leállt a szíve. Siettem haza, hogy édesanyám segítségére legyek, de az intenzív osztály ajtaja előtt, zöld ruhában, cipőnejlonban én úgy segítettem, hogy elvesztettem az eszméletemet. Hallottam, hogy nővéremmel kétségbeesetten próbálnak orvost keríteni, sőt, még szóltam is nekik, hogy mi fog következni, de ilyesmire akkor sem lehet felkészülni. Mivel attól féltek, megfulladok a nyelvemtől, megpróbálták kihalászni a számból, aminek következtében megsérült az ujjuk. Az addigra odaérő orvos azonnal tetanuszra küldte őket, mert mint kiderült, az emberi harapás áll a ranglista elején, a macska csak utána következik. A nővérem azóta jár kötözésre az "egyéb emlős harapása" miatt.

Két nappal később újra megpróbáltam. Akkor végre sikerült felnőtt ember módjára kivennem a részem a családunk életéből. Másnap reggel viszont sietnem kellett haza, mert a lányomnak családi nap volt az óvodában. Nem szeretem ezeket az összejöveteleket, mert valami mindig történik rajtuk, ráadásul furdalt a lelkiismeret édesanyám miatt.

A férjem itthon azzal fogadott, hogy most már itt is ellopják az utcáról a szódapénzt. Bevallom, nem érdekelt már az az ezer forint, és nem is igazán csalódtam, valahol várható volt már.
És ekkor ott állt két, sörös rekeszekből épített torony előttem. 5 centiméter hiányzott ahhoz, hogy el tudjak mellettük menni. A sofőr flegmán benézett a kocsiba, és úgy döntött, most megmutatja annak a szőke picsának, meg a nagy autójának, hogy ki itt a főnök. Kiszálltam és kértem, hogy ne csinálja ezt direkt, húzza arrébb. Erre ő egészen egyszerűen ellökött azzal, hogy ne hisztizzek. Nem tudom, hogy a lökés volt-e a konkrét kiváltó ok, de Ördögűzőbe illő módon megszólalt egy másik hang bennem. Iszonyú hangosan, kivágva a magas cét süvített át a határon. Olyanokat mondott, amiket én soha ki nem ejtettem volna a számon. A sörösüveget is csak messziről láttam repülni. Én ilyet soha nem tettem volna, de az a valaki megtette.

Én annak a valakinek este a szemébe néztem a fürdőszobában, és azt mondtam: Sajnálom, hogy el kellett jutnod idáig, de én megértelek.