2019. feb 01.

Búcsú helyett

írta: Falusi Élet
Búcsú helyett

Miután gyakorlatilag csak annyi változott, hogy elköltöztünk, de a kötelékek megmaradtak, úgy gondoltam, nem sok értelme van búcsúzkodni. Amúgy is bután érezném magam minden alkalommal, amikor megyek, hogy mi értelme volt akkor elköszönni. Kicsit olyan lenne, mint amikor veszekedéskor valaki magára csapja az ajtót egy színpadias mozdulattal, aztán meg rájön, ott felejtett valami olyat, amiért muszáj visszamenni. Vagy csak még mondani akar valamit. Szóval én úgy döntöttem, nem búcsúzom. Helyette viszont megtettem pár dolgot, amit egyébként nem tettem volna.

Először is végigszáguldottam a vacak, kátyús utcákon egy kiadós eső után. Élveztem, ahogy összecsaptak a fejem felett a hullámok. Hatalmas méretű sárfal vett körül, és én nagyon élveztem. Azért, amikor emberek közelébe értem, lelassítottam annyira, hogy egy kicsit se verődjön fel a sár, mert azért az nem állt szándékomban. De amint elhagytam őket, már tapostam is bele. Szuper volt, pedig alapvetően nem szeretem, amikor az ajtót sem lehet kinyitni a kosztól. Pedig most nem lehetett. (A tóparti faluban töltött második napon vittem is a kocsit teljes kézi takarításra.)

Rádudáltam a szigorú gyógyszerész fiúra, hogy érezze, törődöm vele, és hogy a sok kioktatás ellenére, tudom, hogy szeret. Sőt, törődésből teszi mindazt, amit tesz.

Elintéztem minden olyat, amiért nagyobb településeken sokat kell sorban állni/várakozni. 

Vettem még viaszos vásznat, hogy majd az új otthonunk étkezőjének is legyen könnyen tisztítható dísze.

Feltankoltam vitaminokból, meg egyéb gyógyszertári készítményekből, hogy ilyen helyekre amíg lehet, ne kelljen menni.

Gondoltam, milyen szuperül felkészültem. Erre persze az első napon az óvodában orvoshoz küldtek bennünket, hogy igazolja, mehet a gyerek közösségbe. Ez amúgy jogos is, de ha szóltak volna előre, a faluban ezt sorbanállás nélkül, fél perc alatt elintéztem volna. Itt viszont egy egyórás rendelésre kellett elmenni, ahol nagyon sokan voltak előttünk. Kénytelen voltam kivárni, mert a gyereket vinni kellett, ugyanis nagy a szigor, itt nincs lógás. Persze mondanom sem kell, hogy a várakozó gyerekek, és kedves szüleik mind majd megfulladtak a köhögéstől az 1 nm-es váróban. Mi, amíg lehetett az udvaron álldogáltunk.

Azért az itteni sufniban is gondoskodtunk a megfelelő dekorációról:

 img_8650_szerkesztve.JPG

Útban idefelé is voltak megnyugtató jelek arra vonatkozóan, hogy nem leszünk továbbra sem túl közel a civilizációhoz:

img_8601.JPG

A nyufikák itt is azonnal elkezdték élvezni a szabadságot. A róka, aki erre szokott bóklászni, még egyelőre nem kívánt rájuk, sőt a kertszomszéd juhász kutyát sem izgatták fel semennyire. Estére azért bezárjuk őket.

img_8651.JPG

A kátyúkban felgyülemlett tócsák helyett meg itt van ez:

img_8627.JPG

 

 

Szólj hozzá