Vasárnap reggel arra gondoltam, kirándulunk egy jót, hiszen újra és újra rácsodálkozom, milyen mesés környéken lakunk. (Végre!) Örömmel keltettem a gyerekeket, hiszen ők is szeretnek csavarogni, felfedezni. A legnagyobb döbbenetemre a fiam az ágy szélén hullatta a könnyeit. El nem tudtam képzelni, mi baja lehet vasárnap reggel. Mint kiderült, az, hogy hétfőn iskolába kell menni. Teljesen ledöbbentem, majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk, hogy kideríthessem, mi a baj. Azért sem értettem, mert minden nap megkérdezem, milyen volt a napja, milyen élmények érik, és még sosem mondta, hogy baj lenne. Most is a szokásos válaszokat kaptam: mindenki aranyos, a tanító nénik kedvesek, a gyerekek kedvesek, minden a legnagyobb rendben.

Végül fordítottam a dolgon, és megkérdeztem, milyen lenne egy szörnyű nap az iskolában. Milyen lenne élete legrosszabb napja. Erre azonnal rá is kezdte. A legrosszabb napon megvernék, olyanokat mondanának róla, ami nem igaz, és senki nem hinne neki. Szörnyű volt. Nem is hittem, hogy még mindig nem tudta elfelejteni a korábbi élményeit.

Mindössze másfél évet járt olyan helyen, ahol rendszeresen megverték a nagyok (mert ugye ő nem ütött vissza, mert azt hitte, nem szabad), ahol mindig mindent ráfogtak, és a tanító néni mindig el is hitte, hiszen az volt a legegyszerűbb. Ő nem ismerte a válogatott káromkodásokat, és nem szeretett verekedni, így aztán nem is tudott beilleszkedni. Amikor egy kis vadállat rátaposott a vállára, mert elesett, megpróbáltam véget vetni ennek. A kis "lurkó" édesanyja onnantól kezdve fenyegetni kezdte a fiamat, mocskos szájjal káromkodott vele, majd azt sivalkodta, a fiam rátámadt, alig tudta megvédeni magát. Amikor a tanár segítségét kértem, a reakció annyi volt, ne hisztériázzak, ennél nagyobb problémák is vannak. Persze, a tanárok mára már eszköz nélkül maradtak, sokakat meghurcolnak csak azért, mert a dolgukat próbálnák végezni. Nem tudom őket hibáztatni. De nem akarom elhinni, hogy ezeknek a mocskos szájú, agresszív, primitív szülőknek nem lehet egy tetves határt megszabni, hogy eddig, és nem tovább. Hogy mehet be a rózsaszín macinacis, műszempillás anyuka, és pofozhatja fel más gyerekét minden következmény nélkül? Hogy mehet oda egy mocskos szájú, kizárólag káromkodni tudó édesanya más gyerekéhez, és üvöltheti neki, hogy "megöllek és eláslak az edrőbe' " anélkül, hogy valaki azt mondaná, hogy ezt nem teheti meg? Miért tartunk ott, hogy "ó, hát annak idején mi is verekedünk, és a szülők nem szóltak bele...!" Igen, régen kurva sok dolog másként volt. Meg ugye nem volt, mert néha meg azt kell szajkózni. Szénszünet, meg anyámkínja, ugye. De nem régen van!!!! Most van! És ezek a gyerekek már nem azért verekednek, mert összevesztek a gombfocin. (Amúgy meg, aki a szénszünettel példálózik, az álljon sorba húsért, meg tejért!)

Ezek a gyerekek egy felfokozott, információval túltelített világban élnek, ahol anyuka, apuka állandóan ideges. Ahol egyszer megverik, egyszer pedig megdicsérik ugyanazért, mert egyszerűbb, mint következetesnek lenni. Ezek a gyerekek annyi erőszakot látnak, hogy nem is tudják feldolgozni, mert nincs is, aki segítsen nekik ebben.

Azzal próbáltam vigasztalni a fiamat, hogy pontosan emiatt költözünk el már most. Illetve azzal, hogy figyeljen oda, amikor nekem mesél. Mert olyan természetes hangon ecsetelte, hogy amikor beakadt a cipzárja, a tanító néni tudta csak lehúzni, pedig előtte Erik, Miklós és Levi is annyi ideig próbálkozott. Vegye végre észre, hogy arról mesél, milyen szerető, megértő, elfogadó közegben van.

Soha, senki nem bántja, mert eszébe sem jut senkinek ilyesmi. Senki nem mond rá semmi csúnyát, mert a saját dolgukkal vannak elfoglalva. Senki anyukája nem jár be káromkodni, mert nincs miért, és tudja, nem illik mások előtt csúnyán beszélni. De azt hiszem nem is gondolja senki, hogy az iskola az a feszültségoldás színhelye. Az iskola az, ahová a gyerekek tanulni, fejlődni, szocializálódni járnak. Itt legalábbis.