Nagycsoportos kislányom nagy lelkesedéssel készült, hogy a Föld napjára valami szépet készítsen újrahasznosított alapanyagokból. Úgy gondolta, wc papír gurigákból készítsünk fát. Miután én rendkívül ügyetlen vagyok, megvártam, amíg húsvét alkalmából a nagyszülők is képviseltetik magukat. Így aztán a fiam megmondta, hogyan kell barna színt kikeverni (olyan festék nem volt), a férjem kikeverte, én lefestettem a gurigákat a lányom segítségével, nagymama előírta, hogy a fának sárga homokon kell állnia, nagypapa pedig szólt, hogy ne ragasszuk a fát a sárga talpra, hanem tűzzük, mert úgy stabilabb lesz. El is készült a "pályamű", nagyon büszkén vittük szerdán reggel az óvodába.

Sok szép dolgot készítettek a gyerekek a szüleikkel, volt közöttük néhány igen különleges darab. Művészi kezek által kivitelezett ötletes kreációk. Tényleg kitettek a szülők magukért. Máig voltak kiállítva (már a múlt héten lehetett vinni.), majd a kiállítás végén oklevelet és egy kis apróságot kaptak a gyerekek a szorgalmukért. Mindenkinek külön gratuláltak, átadták a megérdemelt jutalmat, sőt, még egy kedves fénykép is készült, hogy mindezt megörökítsék.

Mosolyogva nézegettem a képeket, amikor hirtelen megfagyott a torkomban a turmix. A kislányom aranyosan mosolyog az oklevéllel, és egy kakaós ostyaszelettel a kezében. Az én gluténérzékeny kislányom. Akiről tudják az óvodában, hogy cöliákiás, ami autoimmun betegség, nem pedig divat diéta. A könnyeimmel küszködtem (pedig egyedül voltam, simán megtehettem volna, hogy ordítva bőgni kezdek), nem hittem el, hogy tényleg megteszik ezt újra és újra a gyerekemmel. És nem ilyen zsíros hajú, bajszos, hazafias, homofób "taigetosz pozitív"-ozó ostoba hímvessző, hanem egy óvoda pedagógus. Mondom: újra és újra.

Kezdték a faluban azzal, hogy istentisztelet után tettek a szájába "csak egy pici falat" kenyeret.

Amikor úgy érezték, hogy túl kicsi adagot vittem neki, adtak neki ott készült krumplipürét, "mert a nővérem tök másként diétáztatja az övéit" .

Amikor meg hamburgerezni vitték a gyerekeket, és én vért izzadtam, mire annak a bizonyos burgernek a tökéletes mását elkészítettem, hát fent hagyták a buszon. Sőt, még fel is hívtak, hogy mit ehet a gyerek a gyorsétteremből, mert sajna nincs ott az ebédje. Arra a határozott utasításomra, hogy akkor kurva gyorsan fogja magát, és keresse meg a buszt, majd etesse meg az én gyerekemet is, annyit csivitelt: "á, szerintem nem is éhes, egész idáig eszegetett." Este persze kiderült, hogy minden ennivalót érintetlenül hozott vissza. Amikor dühösen felhívtam az óvónőt, hogy mondja már el legyen kedves, hogy mégis mit evett szerinte a gyerek, arra már csak össze-vissza hadoválni tudott. Ezek még az előző, nagyon faluban történtek, de a végére már úgy felbosszantottak, hogy a krumplipüré után megmondtam, ha még egyszer bármi olyat tesznek a szájába, amire nem adtam engedélyt, feljelentem őket, amiért veszélyeztetik a gyerekem egészségét.

Arról nem is beszélve, hogy hiába vittem be mindenféle finomságot tartalékba is, hogy szülinapozások alkalmával neki is mindig legyen kéznél, amit eszegethet, nem szóltak, ha elfogyott. Vidáman mesélték, milyen cuki kislány ez, hiszen, amikor a szülinapos hatalmas tortáját felvágták, akkor vették észre, hogy egyetlen szem száraz perece maradt, ő azt mondta, ez is nagyon finom. Hát nem édeeees? Még meg is könnyezték. Én meg sírtam, de nagyon. És annyira szerettem volna megtépni mindegyiket.

Nnnnn, ezek után új falu, új óvoda, de ugyanaz a rohadt közöny.

Hogy a jóéletbe képes ezt megtenni valaki egy gyerekkel? Ráadásul egy olyan gyerekkel, akivel az ő elmondásuk szerint soha, semmi gond nincs. Amikor azt mondja az óvó néni, milyen kár, hogy egy csoportban csak egy-két ilyen gyerek van. De azért kezébe nyomja azt, amiről a gyerek is tudja, hogy számára az gyakorlatilag méreg. Mit érezhet az a kisgyerek akkor, amikor az általa szeretett emberekről kiderül, hogy őt nem is szeretik? Mert azt ő is tökéletesen felfogja, hogy nem törődnek vele. Nem érdekli őket, hogy neki az bajt okoz. Sőt, azt adják neki jutalomként. Tessék, hoztam neked sósavat, pofán löttyintelek vele, mert ügyes voltál.

Úgy megfognám ezeknek az embereknek az arcát, és beleüvölteném: hogy lehetsz te ennyire rohadék?????

Valószínűleg nem is rohadék. Csak közönyös. Közönyös ott, abban a kis faluban a világ végén, és közönyös ebben az üdülőfaluban a fővárostól max egy órányira is.