Óvó néni boldogan tér haza a világvégi óvodából. Örömmel újságolja otthon, hogy egy hét alatt sikerült a gyerekeknek megtanulni a neveket. A férje csodálkozik, hogy ennyire kevesen vannak a csoportban, hogy egyetlen hét alatt mindenki megtanulta mindenki nevét. Ja, nem. Mindenki a SAJÁT nevét tanulta meg, és ehhez egy teljes hét kellett.

Mert nem olyan könnyű ám annak a kislánynak, akit mindenki Huginak hív megtanulnia, hogy az ő neve valójában Fernanda. Nünükének meg Eszmeralda. És ezek még a könnyebben feldolgozható nevek.

" És téged Efrike, téged hogy hívnak?"

" Há' Tibike!"

"Nem, Efrike, Tibike a testvéred. Téged hogy hívnak?"

"Enci!"

"Nem Efrike, Enci az anyukád. Neked mi a neved?"

"Tibike?"

Ezek nagyon vicces történetek, amikor hallom őket, de amint belegondolok kicsit is, összeszorul a szívem. Mert ezek közül a gyerekek közül tényleg sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy hívják őket. Azt hallják, hogy öcskös, pöcsös, hugi, akármi, de senki sem foglalkozik azzal, hogy a gyerek például megtanuljon bemutatkozni, hogy megtanulja a szülei nevét (teljes nevét). Felnőnek szépen az árokparton (jó esetben), vagy a kocsmában a szülők mellett. Így történhetett meg az alábbi eset is.

Bírósági tárgyaláson kérdezik az egyik lókötőt:

Bíró: Ismeri Ön Gipsz Józsefet?

Gipsz Jakab: Én ugyan nem!

Bíró: Legyen szíves és vegye komolyan. Kezdjük újra. Ön Gipsz Jakab. Ismeri Gipsz Józsefet?

Gipsz Jakab: Én nem ismerek ilyet. Ki az?

Bíró: Az Ön testvére, akivel egy háztartásban lakik. Ott ül. Ismeri?

Gipsz Jakab: Kit? Öcsit? Há' persze!

Nyilván ezek reményeim szerint elszigetelt esetek, de létezők. Valós szereplőkkel, 2019-ben.