Megállapítom, hogy ebben a bizonyos faluban a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó pszichiátriai kezeltek száma. És pont. Nem kell ide semmilyen egyéb kimutatás, nagyon szépen látszik ez anélkül is sajnos.

Ott kezdtem el gyanakodni, amikor eldöntöttem, neurológust váltok. Idegtépő volt a fővárosba feljárni havonta a receptért, órákig sorban állni egy havi adagért. Miután jóváhagyták a költözést, és engedélyt kaptam a vezetésre, eldöntöttem, magán orvoshoz fogok járni. Nekem ne kötekedjen, ne akadékoskodjon, inkább fizetek, ő meg adjon egy szakorvosi javaslatot az epilepszia gyógyszerre, ha már ilyen ajándék járt az agyműtéthez. Az órákig tartó sorban állásról meg ne is beszéljünk.

El is kezdtem a faluban kérdezősködni, tud-e valaki magán neurológust. Tudtak. Kb. minden második feleség. Csodálkoztam, hogy ennyi mindenki epilepsziás vagy ki tudja, milyen idegrendszeri problémás. Nem kicsi volt a meglepetés, amikor a telefonszámok mind-mind egy-egy pszichiáterhez tartoztak. Kicsit csodálkoztam, de aztán nem foglalkoztam vele, hiszen kellett a gyógyszer, fogyóban volt az idő. Az egyik pszichiáteren keresztül végül meg is találtam Őt, akivel azóta is szuper a kapcsolat, még akkor is, ha reményeimmel ellentétben kiderült, a büdös életben nem fogom tudni elhagyni a gyógyszert és epilepsziásként kell beikszelnem magamat a fogorvosi vizsgálat előtt.

Szóval világossá vált, hogy igen sokan pszichiátriai kezelésre szorulnak a feleségek közül. Csodálkozni nincs is min, hiszen férjhez mennek 20 évesen, aztán hipp-hopp 3-4-5-6-7 gyakorlatilag egyedül nevelt gyerek, kiégett kapcsolat, megcsalás, külföldön dolgozás (férjek), majd idegösszeomlás. 

Aztán egyszer elvitt a mentő. Indokolatlanul persze, egy sima roham, amit a család rosszul kezelt, és elvitetett. Miután a "new york never sleeps" feliratú pizsimben, saját lábon történt mindez (mire kiértek, magamhoz tértem, csak még kába voltam), egyértelmű volt a kíváncsi tekintetek számára, hogy az ideg osztályra visznek. Igaz, másfél óra múlva szabad lábon távozhattam, de az már nem érdekelt senkit. Elvitték, megbolondult ez is. Na, ekkor kezdtem el felfigyelni ezekre a dolgokra, hogy miért is olyan fontos ez másoknak.

Egy alkalommal épp rohantam ki a telepre, mert a vevő korábban érkezett, mint ahogy azt megbeszéltük. Ám az egyik úton egy autó állta el az utam, aminek minden ajtaja nyitva volt, így esélyem sem volt, hogy kikerüljem. Vártam néhány percig, majd ráfeküdtem a dudára. Egészen addig nyomtam folyamatosan, amíg ki nem jött a habzó szájú tulajdonos, és csak őrjöngött, és őrjöngött, és szidta az anyukámat, meg üvöltözte, hogy miért nem mindegy nekem, hogy mikor tudok onnan elmenni.

Másnap kiderült, (miután visszahallottam, hogy a Dzsippes - én - összevesztett a pszichoval) hogy az illető három állású. Vagy a zárt osztályon van, vagy otthon tökig leszedálva, vagy a kettő között az utcán őrjöng. Na, én pont az utóbbi résznél kaptam el.

Aztán jöttek a többiek is sorra. A fészbúkon megjelent egy írás Jenőtől, amiben kikérte magának, hogy nem bolond, csak influenzás, úgyhogy ha meghallja, hogy valaki bolondnak hívja a háta mögött, kibelezi, azután levágja a fejét és megeszi. Ezek után Jenő megpróbált véget vetni a saját életének, mert rájött, a pályázati pénzzel el kell számolni, pedig ő azt hitte, hogy nem. Megveszi a fasza autót és kész. Csak ugye az apró betű. Szerencsére nem sikerült a művelet, de a pszichiátriára került egy időre természetesen.

Ott vannak emellett az egykori nagy gazdák. Azok, akiknek valaha nagyon jól ment. Aztán a pénz szaga elborította az agyukat és olyan hitelekbe mentek bele, ami kész öngyilkosság volt. Csak ugye az érettségi után két nappal, a vidéki bankfiókba becsüccsent hitelügyintéző kábé pont annyit értett ezekhez a bonya dolgokhoz, mint ő. Apró betű? Hát ki tudja azt elolvasni? Kedvezményes hitel? Ide vele! Szupi! Aztán 5-10 év után persze jött a baj, az árverés, a mindent elveszítés.

A legszebb, hogy ilyenkor tombol a káröröm, és a legutóbb az egyik hasonszőrű be is ült a pórul járt házának, telepének árverésére. Kevélyen, dölyfösen, ahogy illik. Természetesen azzal a céllal, hogy kihúzza a talajt a szerencsétlen alól. Azt, hogy két héttel később, nála is beüthet a ménkű, arra nyilván nem gondolt. Éppen szokás szerint hívtam, és már nem is vette fel. Azt már megtanulta, hogy ha én hívom, akkor már baj van. A tartozása olyan fázisba ért, amit már csak én tudok kezelni. De kivételesen nem ezért nem vette fel. Mint kiderült, ő is öngyilkos akart lenni a fejére omlott kártyavár miatt, és ő is a pszichiátrián feküdt leszedálva.

Ott van aztán az az illető is, aki tizennégy millió forinttal a zsebében gyújtotta fel saját magát.

Vagy azok sora, akik egész éves munkája egy pillanat alatt ment a levesbe. Csak próbáljuk meg azt elképzelni, hogy az ember irdatlan pénzt öl a fóliáiba, azok fűtésébe, a napszámosokba, a tápanyagba, a gyomirtóba, az öntöző rendszerbe, majd az a kurva uborka fogja magát, és egy árnyalattal világosabb színű lesz. És ekkor nemhogy nem kapja meg kilónként az 50 Ft-ot úgy, hogy a pesti boltban 250 fronyó per darab (!!!), hanem át sem veszik. Vagy kicsit görbül, és a koton nem megy rá.

Ennek szerintem a fele is bőven elég lenne, hogy a pszichiátrián kössenek ki sorban.

Régen iszonyúan jól ment a fólia. Mára viszont a kínai és egyéb versenytárs olyan szinten nyírja ki a hazai fóliásokat, hogy döbbenet. Régen minden évben lecserélték az autót. Ma egyik-másik évben gyakorlatilag napról -napra élnek. Ott van a hatalmas ház, amit lehetetlenség fenntartani. Arról nem is beszélve, hogy mennyi pénz megy el a látszatra. De ez most nem túlzás, hanem valami félelmetes, mennyi pénzt áldoznak arra, hogy megmutassák, minden továbbra is szuper. Naná, hogy idegileg tönkre mennek. Én ezt a pár hónapot pokolként éltem meg. Pedig még csak nem is arról volt szó, hogy éhen haljunk. Mégis annyira megviselt, hogy volt, napokig képtelen voltam dolgozni. Talán mostanra szedtem össze magam úgy, hogy ezt az évet végig tudjam csinálni. De mi van azokkal, akik mindenféle hitelek törlesztőit képtelenek fizetni?

Van, aki elmondása szerint több hitelt, évek óta nem fizet. Mert nem tud. Na, vajon ő, hogyan érzi magát? Megmondom. Pánikbeteg, nem tud kimenni az utcára sem. Aludni csak nyugtatóval tud.

Ott élnek a világ végén, gyakorlatilag vagy a mezőgazdaságból élnek vagy közmunkából. A nagykereskedők olyan szinten lenyomták már az árakat, hogy idén nyáron volt, aki inkább kihozta nekünk a marhák elé az egész terményt, minthogy eladja.

50-100 Ft az uborka felvásárlási ára kilónként úgy, hogy a boltban 250 Ft darabja. Ki az a hülye, aki ezt csinálja?

Egyelőre még sokan folytatják az értelmetlen küszködést, hiszen nehéz elengedni azt, ami hosszú éveken át nagyon jó megélhetést biztosított generációknak. Aztán szép lassan fele majd úgy kikészül, hogy ki sem jön a zárt osztályról, a másik fele meg inkább felgyújtja az egészet. Szerezzünk magunknak onnan termelői zöldséget, ahonnan akarunk, de a magyar termelőket hagyjuk békén a p...ba.