Legszívesebben megkérdeztem volna a rajztanfolyamon lévő gyermekeikért érkező szülőktől. Abban az épületben volt az életjobbító központ is, amit akkor még nem tudtam, hogy mi. Csak elgondolkodtatott, hogy az emberek hogyan akarják jobbítani az életüket mindenféle varázslással, ha arra képtelenek, hogy köszöntsék egymást.

Na, ez viszont falun nagyon nem így van. Mondjuk ott az életjobbító központot azt mindenki csak kocsmának hívja.

Én még egészen kicsi koromban megtanultam a többi gyerekkel együtt, hogy a fiatalabb az idősebbnek, férfi a nőnek, stb. Ha pedig valaki belép valahová, ahol már mások tartózkodnak, ott is illik köszönni.

Falun ez úgy egyszerűsödött, hogy mindenki mindenkinek, mindenhol. Ja, és mindenki mindenkit tegez. Szinte. Egy-két olyan eset volt, hogy valaki, akinek a nevét sem tudtam, büntiből jól nem köszönt vissza, de ott azért volt más baj is a fejekben.

A gyerekek is megszokták, hogy akárkivel találkoznak, köszönnek. Mivel kicsik voltak, minden alkalommal előre köszöntek. Hangosan, ahogy illik, mert a motyogva köszönés legalább akkora surmóság, mint amikor ki se nyitjuk a szánkat. Szegényeknek igen meglepő volt, hogy amikor visszajártunk a városba, senki nem fogadta a köszönésüket. A szívem szakadt meg, amikor udvariasan, mosolyogva, csókolommal üdvözöltek valakit, aki meg csak bambán meredt rájuk. Aztán megtanulták, a városi ember általában nem köszön se oda, se vissza. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek.

Érdekes, hogy főként az én generációm az, akinek ez derogál. Pedig mi még általában nagy szigorban nőttünk fel. Mi valószínűleg pont ezért neveljük olyan kreténül a gyerekeinket azzal a címmel, hogy szabad elvűek vagyunk, pedig csak simán nincs türelmünk következetesnek lenni. Meg egyáltalán odafigyelni rájuk, mert ott az a sok izgalmas kütyü, mennyivel érdekesebb, mint a gyerek. Sőt, a gyerek is inkább nyomkodjon vagy nézzen valamit, mindenkinek jobb az. És az ő esetükben a kérdés maximum úgy szól: Naaaaa, visszaköszönsz a néninek Koppányka? Neeeem? Nincs kedved? Majd máskor? Jól van, majd máskor kicsikém! Ó a fene a pofádat cseszd meg, leöntötted apa pólját!!!!! Durr egy pofon! Hát tudod, milyen rohadt drága volt ez? Letörlöm a kedvenc játékodat! A #&@$ß!

Az iskolában sem divat ez a köszönés, de még a visszaköszönés sem. Az elsős lányoméknál gyakorlatilag senki senkinek. Ha valaki üdvözli a már ott lévőket, érdeklődve megfordulnak, hogy ki jött, aztán folytatják, ahol abbahagyták. Még azokkal is így tesznek, akikkel akár egy városban nőttek fel.

A fiam harmadikos, ott többen tanulták meg annak idején, hogyan is kellene. Egy-kettő viszont olyan, mintha számra fontos lenne parasztnak lenni mindenkivel. Ahogy a többi szülő mondja: Ja, ő ilyen! (Ettől a mondattól falra tudnék mászni amúgy.) A legjobb, amikor hosszan beszélünk este telefonon, majd másnap elmegy mellettem. Is. Férfi. Szerű.