Adott egy idős házaspár, akik mélyen hívők. Mindig is azok voltak, és a gyermekeiket is így nevelték. Életük során megtanulták tisztelni felebarátaikat, és megvetni azokat, akik nem érdemesek az ő tiszteletükre.

Pontosan tudják, kik a jók, és kik nem azok.

Tudják, hogy kit szabad elfogadni, és kik azok, akik a kirekesztést érdemlik.

Nem méltó tiszteletre és elfogadásra például az, aki már többször elvált.

Nem méltó tiszteletre és elfogadásra például az, aki hozzámegy egy olyanhoz, aki már többször elvált.

Nem méltó tiszteletre és elfogadásra az, aki egy olyan gyermeke, aki már többször elvált, és egy olyané, aki hozzáment egy olyanhoz, aki már többször elvált.

Tiszteletre és elfogadásra csak az lehet méltó, akinek a bőrszíne, származása, vallása, politikai nézete megegyezik az övékkel.

Aztán adott egy kislány, aki valahogy úgy született, hogy amióta beszél, mélyen vallásos. Feltétlenül hisz, és feltétlenül elfogad. Mert számára négyféle ember létezik. 1. férfi, 2. nő, 3. idős, 4. fiatal. A bőrszín, a rassz, a náció, a vallás, a politikai nézet számára nem jelentenek mást, mint más arcot, más szokásokat, mást gondolkodásmódot.  Hiszen gyakorlatilag erről is van szó.

És akkor egy csodás, napos délutánon a vallásos, igazán hazafias érzelmű házaspár megpihent a külföldi kis hüttében két csusszanás között. Rosszallóan végigmérte az elfogadásra és tiszteltre nem méltó családot, annak gyermekeit, majd fűzött is néhány rosszalló megjegyzést is úgy, hogy azok meg is hallják. A szépséges nap megkoronázásaként a szintén vallásos, igazán lokál patrióta kislány pedig, csak úgy, mert belülről éppen az fakadt, fennhangon elénekelte abban a hüttében, két korty forró csoki között a Hava nagilát. Mert kellemes, fülbemászó dallama van, és mert ő olyan nagyon szereti.

Óriási kontraszt, óriási büszkeség.