A tóparti élet nemcsak játék és mese. Itt nincs ám olyan, hogy délelőtt tíz óra körül átugrok a szomszéd faluba egy darab sajtért (mert ebben a faluban nincs egyetlen használható bolt sem, csak merészen drága garázsbolt), mert az életével játszik az, aki ilyesmire vetemedik.

Falun belül nincs nagy mozgás, az addig rendben. De jaj annak, aki a két falut összekötő, három kilométeres útszakaszra keveredik. Az összefüggő kocsisor, az egy dolog. Ekkora úton kibírható lenne, ha nem bukkanna fel az ember fenekében percenként két "nem azé' jöttem ide nyara'ni, hogy lassan mennyek, húzzá' innen" típusú hetyke legényke, akik kényszeresen úgy próbálnak menni, mint a céges skodások az emnulláson. Csak ez nem az emnullás, és szemben is összefüggő kocsisor kígyózik. Szóval túlélésre hajtunk elsősorban, mert ezek hamarabb törik össze apu kocsiját/főnök kocsiját/vagy akitől lízingelik, mint hogy egy-másfél perccel hosszabb idő alatt érjenek el a célállomásig. Ekkora szakaszon ennél többet senki sem spórol.

Ez azonban csak az odaút. A boltnál jön a következő kaland, ugyanis a parkolás hivatalosan is egy különleges képesség, és az autósok mindössze fele rendelkezik vele. A két helyre, vonalra parkolók azt hiszik, mi azt hisszük, hogy ők "csak" pofátlanok, meg lazák, meg menő kocsis bunkók, de valójában mindenki tudja: közönséges balfékek, aki rohadtul nem tudják beigazítani a járművet két másik közé. Vagy, ha ők érnek oda előbb, akkor meg attól félnek, mire megveszi az energiaitalt, meg a chipset (hölgyek esetén a dobozos kerti salátát), mindkét oldalról közreveszi őket valaki. Onnan meg az életben nem fognak tudni/merni kitolatni.

Bent a boltban már csak a szokásos, egymás nyakába lihegős sorban állás okozhat pár idegösszeomlást a gyengébbeknek, illetve azoknak, akik tényleg csak egy darab sajt miatt vergődtek el idáig (ahelyett, hogy a sajtos tészta helyett tejbegrízt tettek volna a gyerekek elé). A hazaút már csak levezetés, amit persze, túl kell élni. A megoldás egyébként nagyon egyszerű: úgy kell a bevásárlást intézni, hogy legkésőbb 08:00 órára haza kell érni.

A parkolás képessége mellett van még egy nagy kincs, amit sokan alulértékelnek: a postai feladóvevény. Pedig sok bosszúságot tud okozni, amikor nincs kéznél, és a postán kell kitölteni, felhergelve ezzel a lincshangulatban lévő sorban állókat és az ingerült postás kisasszonyokat. Szerezni is nehéz, mert, ha nincs kitéve az ablaknál, akkor kérni kell. A postai dolgozók jó része viszont, 2-3 darabot ad csak, mintha attól félnének, csak játszani akarok vele. Ebben viszont nincs különbség falu és város között. Pár hete viszont olyan csoda történt velem, amit alig hittem el. Egy zsúfolt, tóparti kisváros, akkor még nem zsúfolt postáján feladóvevényt kértem. Óvatosan, tisztelettudóan, térdet, fejet hajtva. A hölgy kicsit gondolkodott, nézelődött, mennyi van, majd letette elém ezt:

Szerintem életem végéig elég lesz. Tapsot, szívet, ölelést, énekszót küldök neki minden nap azóta, hogy megháláljam.

Legalább olyan öröm ez, mint a mák a saját mák földünkről, merthogy imádom.