Pandémia. Második hullám. Kovid. Korona. Hómszkúling. Önkéntes alkoholizmus.

Már itt-ott belehajítok ezt-azt a kosaramba suttyomban. Egy kis ruhafertőtlenítő adalék, egy kis alkohol a gyógyszertárból. Hopp! Ni! Csak nem egy bőr- és felületfertőtlenítőt kértem a szakállas bácsitól a cévitamin mellé?

De. Dolgozik a tudatalatti keményen.

És akkor jött Ági.

Ági, aki mindent megváltoztatott. Csak úgy mellékesen megjegyezte két jacuzzi, meg három nappali felújítás között, hogy az ózongenerátor.

Igen, a városban ózonos zuhanykabinunk volt, amire csak azért emlékszem, mert ha kikapcsoltam, jöttek a kis villámok a fejem fölött.

Ági meg, mint kiderült, nagyüzemben tolja a kocsiban, a szálloda szobában, a házban, meg ki tudja, hol. Ő ráadásul rendkívül körültekintő, úgyhogy alaposan utána is járt, hogy milyet érdemes, és honnan. Na, olyat vettem én is, és onnan. Neki állítólag két hetet kellett várnia. Nekem öt nap alatt megjött.

Bevallom, eddig nem is foglalkoztam az ózonnal ilyen szinten. Nálam annyiban kimerült az érdeklődés, hogy nem kértem nylon zacsit sehol, hanem vittem a vásznat. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, és nem fűtök autógumival (itt nem nevetni, mert igen sokan fűtenek vele). A tomboló vírus következtében persze láttam, hogy tízezer jó magyar pénzért vihetném a kocsimat a szomszédos faluba ózonozásra. Odafönn a Cityben huszonezer egy lakás csírátlanítása. Persze, engem nem ez győzött meg, hanem az, ahogyan Ági beszélt róla. Olyan könnyedén és természetesen, mint a millennial generáció a reggeli kávéjáról. Ráadásul pár napra rá a hajós fórumon is téma lett, hogy ez ám az igazi, mert évi egy ózonterápia a hajónak is jár. Jó, rajtam ne múljon.

A fiam persze túlságosan is belelkesült: örült, hogy a ruhákat se kell kimosnunk többé. Én ezen csak mosolyogtam, és betettem az aznapi harmadik adagot a gépbe. Majd megtanulja, hogy a függőség az egy komoly dolog, nem viccelünk vele.

Az első lopott kép következik (de mégis hogy a csudába fotózzak ózont???):