Vera sugárzó arccal indult az autó felé. Megvárta, amíg Robika leparkol, de olyan izgatott volt, hogy ő maga nyitotta a ki sötét üvegű ajtót. Ahogy az kinyílt, Vera hátrahőkölt. A kormánynál ugyanis Mira ült. Akárhogyan próbálta, nem jött ki hang a torkán a döbbenettől és a csalódottságtól. Egy darabig meredten nézett a fiatal lányra, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult a panzió épülete felé.
Robika csodálkozva nézett utána. Biztosította Mirát arról, hogy komoly oka lehetett annak, hogy Vera köszönés nélkül elviharzott. Hosszú ideje készültek erre az unokatestvér találkozóra, és a nő ilyenkor mindig nagyon izgatott.

Kató és Juci már a kertben felállított asztal egyik sarkánál várták barátnőjüket a kitöltött krémlikőrrel. Örültek, hogy mostantól egy egész héten át más dolguk sincs, mit vigyázni, hogy mindig legyen behűtve egy üveggel a kedvencükből. Amikor azonban meglátták a falfehér arcú Verát, meglepődtek.
– Veled meg mi történt? – Juci aggódott, ritkán látta ilyen feldúltnak barátnőjét.
– Ti tudtátok, hogy hozza magával ezt a kis ribit is? Egy családi eseményre?
Koccintás nélkül hajtotta fel a likőrt. A két meglepett nő nem mert megszólalni.

Hamarosan a népes család minden tagja a nagy asztal körül üldögélt, és beszélgetett. A triumvirátus kissé távolabb húzódott a többiektől.
– Ez nem jön be közénk negyediknek, azt már nem! – dühöngött Vera.
– Pedig kezd el megszokni az érzést, ugyanis a legközelebbi hétvégi bográcsozáson már ő lesz ott – Kató élvezettel forgatta meg a kést barátnőjében.
Verának se kellett több.
– Miért, te akkor még a család tagja leszel?
Egyedül Juci nevetett önfeledten a szócsatán.

Verának egy teljes napra volt szüksége, hogy feldolgozza, Robika komolyan veszi az új lányt. Igyekezett udvarias lenni, és csak annyit tehetett, hogy amikor fényképet készített (a családi eseményeken mindig ő volt a fotós), addig ügyeskedett, amíg Mirát sikerült lehagyni róla. Még mit nem! Legalább a boldog mosolyát ne kelljen nézegetnie.

Második estére slambucot tervezett Vera, mert tudta, ezzel leveszi Robikát a lábáról. Férje szerencsére örömmel látott hozzá vele együtt a készülődéshez. A többi női is készséggel dolgozott a szakácsnő keze alá. Vara éppen a szorgos előkészítő csapatot fényképezte, amikor Kató elkapta a könyökénél fogva, és az épületbe taszigálta.
– Megőrültél? Mit csinálsz? – méltatlankodott.
– Csitt! – intette csendre Kató suttogva, miközben alig tudta visszatartani a nevetést. – Csak gyere!
Vera szeme felcsillant, megörült, hogy barátnője valami jó kis huncutságot eszelt ki. Remélte, hogy Mira orra alá törhetnek egy kis borsot.
A recepció melletti lépcsőn, ami az emeleti szobákhoz vezetett, már Juci várta kivörösödött arccal. Hevesen integetett a két nőnek, hogy siessenek. Ahogy tudtak, úgy szaladtak fel a lépcsőn. Kató vihogva rángatta Verát Robika szobájának ajtaja elé, majd barátnője fejét fejét a kilincs fölé szorította.
– Hallod? – suttogta a visszafojtott nevetéstől eltorzult arccal Kató. – Hallod, hogy nyög Mira?

De Vera nem hallotta. Nem azt hallotta. Ő a Robika torkából felszakadó hangokat hallotta. Amit nem akart hallani. Amit nem így akart hallani.
Kitépte magát Kató fogásából, és szinte öntudatlan állapotban rohant a saját szobája felé. Tiszta erőből bevágta maga mögött az ajtót, és a kulcsot is ráfordította, a fényképezőgépet pedig a falhoz vágta. Hallotta, ahogy apró darabokra törik az olcsó vacak.
Nem érdekelte. Robika érdekelte. A férfi illata, érintése, az egész, megnyugtató lénye. Azóta vágyott rá, amióta megismerte.

Ő akart lenni az a nő, akinek Robika a fülébe nyög.

Ő akart az a nő lenni, aki a férfi mellett ébred.

Nem kell neki ez az ostoba tohonya, zsíros hajú, állat szagú tufa, akinek negyvenkét évesen még mindig az a legnagyobb álma, hogy a barátjával üljön egy lövészárokban, és onnan lője halomra a nemzet ősi ellenségeit. A cigányokat, a zsidókat és a buzikat. Hát hol él ez?
Robika okos, tájékozott, sikeres, és minden áldott nap fürdik. Vezetés közben hangoskönyvet hallgat, vagy híreket. Mindent tud.
És gazdag. Mellette könnyű, boldog élete lehetne. Istenem, az az autó! Finom, elegáns, illatos, gyors. Biztos neki is venne egyet. Vagy megkapná Bíborkáét. Bánná a fene, ha annak a nőnek a levetett kocsijába ülne be. Ki tudná azt? A rokonság le van ejtve. Olyan autója egyiknek sincs.
Megállna a bölcsőde előtt. Kipattanna, gyors léptekkel egyenesen az igazgatói irodába menne, és Gyöngyi képébe vágná a felmondását. „Nesze, te vigyorgó pofájú idióta! Edd meg a felmondásomat! Olyan drága tollal írtam alá, amennyiért hat pár cipőt is vehetsz magadnak a kínaiban, ahová én már soha többé nem teszem be a lábam! Látod, milyen kocsival jöttem? Az enyém! A páromtól kaptam ajándékba tegnap. A szerelmemtől. Csak úgy!”
Kapkodnia kellett a levegőt, annyira felizgatta magát.
Robika szereti őt. Hát, hogyne szeretné, amikor minden áldott hétfőn felhívja. Minden megbeszélnek egymással. Mindent!
Ő ezért a férfiért megdolgozott. Hány éve már, hogy Robika mellett áll mindenben. Hány éve tűri a kapcsolatait, csak azért, hogy a végén majd ő lehessen mellette. Hát Robika nem jött még rá, hogy neki Vera az igazi?
Legszívesebben visszament volna, hogy rájuk törje az ajtót. Nem, ez a senkiházi csitri nem érdemli meg ezt a férfit. Hol volt ez eddig? Az anyja hasában! Mit tud ez Robikáról? A nagy semmit!
Kató is egy idétlen, hogy Mirát hallgatja, milyen beteg dolog. Ahelyett, hogy elválna ő is végre, és eltűnne ebből a családból. Állandóan a nyafogását kell hallgatni, meg nézni, ahogy vedeli a piát. Nyomorult.
Juci meg egy óvodás szintjén van. Semmivel sem különb Miránál. Épp, hogy szobatiszták lettek mindketten, minek ezeknek gyerek? Az egész falu azon röhög, hogy Bali bárkivel megcsalja Jucit. Úgy is kell neki. Az is egy buta tök, kész csoda, hogy a pékségben megállja a helyét.

– Vera nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! – Kató hangján hallatszott, hogy nem blöfföl. Hosszasan dörömbölt már, de Vera meg se hallotta, úgy zakatolt a feje.
Egy pillanatig gondolkodott, majd elfordította a kulcsot. Ahogy a két nőt meglátta, különös érzés járta át. Meg se várta, hogy megszólaljanak.

– Élveztétek, mi, hogy odahívtatok? – kérdezte fagyos, gúnyos hangon.
– Miről beszélsz? Te is szóltál volna…-- Kató azonban nem fejezhette be.
– Én? – Vera úgy nézett a nőre, hogy az hátrálni kezdett.
– Én soha nem hallgatóztam volna Robikánál! Szerinted, az nekem hogy esett? Azért, mert te egy szánalmas, iszákos nő lettél, akit még a saját családja se tud elviselni, engem is magaddal kell rántanod? Azt szeretnéd látni, hogy mindenki szenved? Hát akkor jól nézz meg, mert remélem, te se leszel sokáig ennek a családnak a tagja!
Lassan Juci felé fordult.
– És te? A te férjed csak azt nem fekteti meg, akit már egyszer elkapott. Mégis hogyan lenne energiája neked gyereket csinálni, amikor állandóan más nőkkel van? Vagy te tényleg azt hitetted el magaddal, hogy ő csak kedves minden jöttment nővel?
Juci elsírta magát. Vera azonban nem elégedett meg ennyivel.
– Állandóan szekálod Balit, mindenért kritizálod, és csodálkozol, hogy máshol keres vigaszt? Egy hárpia vagy!
A két nő nem jutott szóhoz. Nem értették, hogyan lett egyetlen szempillantás alatt semmivé az, ami az elmúlt években összetartotta őket.
Kató kínjában zsebre tette a kezét. A ujja beleakadt a kocsikulcsába. Kellemes borzongás járta át, ahogy megérintette.

Nem gondolkodott.
Abban se volt biztos, hogy Verának és Jucinak feltűnt a távozása. Nem nézett semerre, csak rohant az autóig. Remegő kézzel csatolta be az övet, de ahogy beindította a motort, megnyugodott. Egy pillanatig ernyedten ült, fejét a támlának döntve, majd kövér gázzal elhajtott.

Juci képtelen volt feldolgozni Vera szavait. Minden, amit mondott, felért egy ostorcsapással. Leroskadt az ágy szélére.
– Tűnj innen, vagy esküszöm, megütlek – súgta erőtlenül.
Verát már nem zavarta, hogy a saját szobájából kiküldik. Örült, hogy nem kell tovább Jucit és Katót elviselnie. Megkönnyebbülten lépett ki az ajtón.
– Mi ez az ordibálás? – Pityu állt előtte, és rosszallóan nézett felesége háta mögé.
– El akarok válni – válaszolt kemény hangon Vera. – Most pedig elmegyek. Nem bánnám, ha innen anyádhoz mennél. Haza már ne gyere.