Ez van, így ébredtem, hogy muszáj pont ma és pont erről.

Az első, rezsiért vihető lányt még a szülővárosomból ismertem. Erika rendszeresen feljárt Patrikhoz, az elvált negyvenes fickóhoz. A fizetség egy-egy ebéd volt valami szebb étteremben. Egy alkalommal pedig, amikor Erika a barátnőjével Rómába ment nyaralni, Patriktól kapott költőpénzt. A lányt először akkor futotta el a szégyenérzet, amikor Patrik felhívta, hogy találkozni szeretne vele. Erika valamiért úgy érezte, illik szólnia, hogy megjött neki. A férfi gondolkodás nélkül rávágta: jó, rendben, akkor majd pár nap múlva hívlak.

A kollégiumban volt egy triumvirátus. Két szép, népszerű lány és a hű fegyverhordozójuk. Amanda volt a falkavezér, mindig ő ment elöl. Mögötte a két barátnő, Csenge, mind közül a legszebb, illetve Laura, az udvari bolondjuk.

Amanda az a tipikus eset volt. Gyerekkorában súlyos betegségben szenvedett, az akkori orvostudomány le is mondott róla. A szülők természetesen bármit megtettek, hogy a gyermekük életben maradjon. Óvták, védték és végtelenül szerették. Amanda pedig megtanulta, hogy ő egy csodagyerek, aki ráadásul sokat szenvedett, úgyhogy kapja be a világ, és szolgálja tisztességesen élete végéig vezeklésül azért, ami végül NEM történt meg. Dacos, erőszakos, önző, hülye picsa lett, aki az édesanyját rendre a fülem hallatára hívta fel negédes hangon: mi az, hogy elfelejtetted? Küldjed azt a pénzt, de gyorsan, mert felpofozlak.

Tette ezt azért előttem, mert élvezte, hogy én heti öt napot dolgozom az irodában a közgáz mellett, szerda éjszakánként ruhatáros voltam abban a diszkóban, ahová ő mulatni járt, hétvégén pedig a teszkóban promotáltam a különböző termékeket a kis papír pultocska mögül. Két évig nyomtam ezt a sort, de akkoriban sose éreztem tehernek. Tudtam, hogy most diák vagyok, ha több pénzre van szükségem, többet kell dolgoznom és kész. Nemcsak azért nem kértem a szüleimtől, mert ennyit nem is tudtam volna, hanem a büszkeségem miatt is.

Amikor megjött a fodrászként dolgozó anyuka hozzájárulása, Amanda elszaladt ruhákat venni, amiket azután előttem próbált fel. Mindegyikről elmondta, mennyibe került, és hogy szerinte az milyen olcsó. "Tök olcsó volt! Ez nem pénz érte!" Na, ezektől a mondatoktól azóta is ver a víz. Főleg, amikor olyanok mondják, akik szeretnének tehetősebbnek tűnni, mint amilyenek valójában. Aljas rohadék volt, mert mindig megtalálta ezekre a megfelelő pillanatot, el se tudtam menekülni onnan.

Csenge egészen más volt. Neki ugyanúgy meg kellett dolgoznia minden egyes fillérért. Igaz, ő a szülővárosában, hétvégente csaposként dolgozott egy diszkóban, hétköznap pedig próbálta tartani a tempót a "tehetős" barátnőjével. Nagyon szép arcú, kedves, természetes, jó szívű lány volt, akit Amanda erőszakkal próbált egy számító, rideg ribanccá formálni.

Laura egy sima bohóc volt, aki kényszeres hazudozással, idétlen viccekkel próbálta a két menő lányt szórakoztatni.

Amanda viszonylag hamar rájött, hogy némi áldozattal sűrűbben eljuthat az áhított fővárosba. Számomra tökéletesen érthetetlen módon rajongtak Budapestért. Úgy beszéltek róla, mint más egy különleges, egzotikus országról, ahová egy vagyon eljutni. Először a Pék és annak barátja vitte el a két lányt a Nagy Budapestiába, egy luxusszállodába. Amandának könnyen ment a fizetség, hiszen ő amúgy is rajongott a Pékért, akihez tíz deka fornettis pogácsáért ugrottam be én is időnként. Csenge kicsit szorongva vágott bele a kalandba, hiszen ő addig nem is látta a Pék barátját. De Pest! Egy luxusszálloda! Nem volt min gondolkodni. Igaz, feltehetőleg olyan dolgokat is be kellett vállalnia, amit amúgy nem szívesen tett, mert amikor vasárnap megérkeztek a koliba, nem tűnt őszintének a mosolya. Azonban ő legalább nemcsak pesti levegőt, hanem egy kabátot is kapott. Nem is akármilyet. Régóta vágyott az egyik menő márka által forgalmazott kabátra. Hosszú, hófehér, szövetkabát volt. Divatos, elegáns és hideg ellen szart se ért. Csenge ragyogott, amikor a fagyos téli reggeleken öt rétegben öltözött be a ruhadarab alá, amiről mindenki tudta, milyen sokba kerül. Főleg neki. Attól a vasárnaptól kezdve nem tudtam őket komolyan venni. Soha többé nem láttam bennük a menőt, csak az olcsó kurvát. Csengét sajnáltam, mert őt kedveltem.

Amanda rá is kapott a luxus hétvégékre. Szeretett wellnesselni, amiért örömmel "fizetett". Ahogy az lenni szokott, idősebb, tehetősebb emberekkel "utazgatott". Sőt, egyszer egy műtétre is bejutott, ami a szakdolgozatához kellett, a wellness mellé. Egyet fizet, kettőt kap.

Abban az évben mentem kis az Egyesült Államokba pár hónapra dolgozni. Bentlakásos gyerektábor, aki tudja,  mi az, az azzal is tisztában van, milyen kemény meló. Még annál is keményebb, de egy életre szóló élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Annak ellenére, hogy dolgozni mentem, amihez ráadásul 13 vizsgát, benne két szigorlattal, két és fél hét alatt kellett letennem, olyan irigy volt, mintha szex nélkül kaptam volna télikabátot. Mivel menni akartam, és a pénzt is befizettem a repülőjegyre, megcsináltam. Amanda gyűlölt érte. Majd szétrobbant  dühtől, hogy én, akinek élvezettel hencegett, hogy Tökösmakkosbükkösön feszített víztükrös medencében áztatott az apja korú, gazdag sebésszel, pár nap múlva New Yorkban fog leszállni a repülőről. Persze, azt, hogy tábori takarítónak mentem, nem tudta. Erre egyébként a szervezők beszéltek rá. Nulla felelősség (a new yorki felső tízezer csemetéi nyaraltatásáról beszélünk), másfélszer annyi fizetésért, mint ami a heti két feljelentés elé néző felügyelőknek járt.

Egyszer írt egy e-mailt, amiben kifejtette, hogy mennyire lenézett mindig is, de ez az Amerika, azért ez kurva menő. Aznap egy telehányt mosdót is ki kellett takarítanom, úgyhogy nem volt lelkierőm válaszolni. Szerencsére azóta se hallottam róla.