Még kicsik voltak a gyerekek, amikor keserves sírás lett abból, hogy az egyikük játékból elfújta a másik képzeletbeli pitypangját. Sajnáltam a pityergőt, de belül mulattatott a történet. Sőt, még a fészbúkra is kitettem, hogy milyen vicces.

Most, hogy nekem is elfújták játékból a képzeletbeli pitypangomat, rájöttem, hogy nem az. Olyannyira rosszul érintett, hogy még másnap reggel is értetlenül meredtem a kezemben maradt láthatatlan csonkra. Észre se vettem, hogy milyen fontos lett nekem az a kis virág. Már nem is fogtam, hanem kapaszkodtam belé. Szerettem, kötődtem hozzá. Valamit jelképezett számomra a sok kis ejtőernyővel. Nevetve fújták el, pedig nem akartam. Szerettem azt képzelni, hogy van egy szép szál pitypangom. Azt is tudtam, hogy a kis ejtőernyők a magocskák, amelyeket majd annak rendje és módja szerint, el fog vinni a szél. Próbáltam aztán én is nevetni, de elszorult  a torkom. Még nem volt itt az ideje. Még sokáig akartam a markomban tartani. Még szükségem lett volna rá, hogy kapaszkodjak belé.

A képzeletbeli pitypang is pont olyan különleges, mint amelyiknek igazi gyökere van.

Csak álltam és nézetem a lekopaszodott kis fejet. Mi lesz most vele? Dobjam csak így el? És ha jön egy vérnyúl, aki durván felzabálja? Meg nem tarthatom, hiszen nagyon fájt ránézni. Mert még nem volt itt az ideje a szélnek eresztésnek.

Lementem a Körös partra, mert ott mindig megnyugszom. Van ott valami, ami kisimítja a világ ráncait. Körülölel és lecsendesíti háborgó lelkemet.

Szedtem egy csokor pitypangot, majd elfújtam őket. Közé tettem az én kis láthatatlanomat, és a víz tetejére helyeztem őket. A folyó majd szelíden ringatva elviszi magával. Elbúcsúztam tőle, és megköszöntem neki mindazt a jót, amit adott nekem. Azt is megfogadtam, ha valaha az életben lesz még egyszer képzeletbeli pitypangom, soha, senkinek nem fogom megmutatni. Nem tudhatom, ki gondolja majd egyszer úgy, milyen vicces lenne elfújni.