Bevágta a durcit az egyik múzsám. 
Épp ma meséltem az egyik nagyon kedves, inspiráló, sikeres ismerősömnek, hogy szinte mindenki, akivel életem során találkoztam, a múzsám. A legkülönbözőbb emberek ihletnek meg, mégis vannak kedvenceim, illetve olyanok, akikről többször írok, mint másokról.

Pár hete rám jött a szokásos érzelmi kitörés. Gyorsan le is írtam, hogy például őt is mennyire megszerettem, milyen izgalmas a közös munka. Mármint az, hogy ő létezik, én meg mindenféle szituációs játékokat játszom vele. Erre fogta magát, és bevágta a durcit. Pedig most kértem, hogy áruljon el egy kicsit többet magáról, mert szeretnék szintet lépni, és komolyabb szerepeket rábízni. Erre...
Ha kicsit is ismerne, tudná, hogy a sértődés, látszólag ok nélküli sírás, egyéb érzelmi kitörések az én dolgom. Na, de ugye ez a már elcsépelt emberismeret dolog nem megy mindenkinek. Sokan hadi lábon állnak vele, mégis mindenki azt állítja magáról, mennyire jó benne. Ja, ja, látom...

(Úristen, ennek az AnnenMayKantereit srácnak de gyönyörű hangja van! Mindjárt el is sírom magam...)

Kész szerencse, hogy Macának köszönhetően, egy hónapja mindig van a kocsimban rongyi, azaz egy nagy méretű nyunyóka (vagy ahogy a telefonom diktálás közben leírta: new nyóka), hogy bármikor, amikor rámjön, elterülhessek egy bármilyen vízparton. Csak úgy lenni. Nézni a mozit a fejemben, feszegetni a szereplők határait. 

Be kell vallanom, hiányzik ez a kis durcizsák. Érezhetően rövidebb lett nélküle a stáblista...

 (#Rongyi és én. #Mi. #New nyókával.)